A láthatatlan harc: Egy óvónő vallomása a magyar valóságról

– Anna, miért nem akarsz hazamenni? – kérdeztem halkan, miközben a többi gyerek már rég az anyukájuk nyakába ugrott, és csak ő maradt ott, egyedül, a kis asztalnál. A kezében szorongatta a piros ceruzát, mintha attól függne az élete. Nem nézett rám, csak a papírra meredt.

– Még rajzolok, Zsuzsa néni – suttogta.

A hangja olyan vékony volt, hogy alig hallottam. A szívem összeszorult. Ez már a harmadik péntek volt zsinórban, hogy Anna nem akart hazamenni. A többi gyerek nevetve szaladt ki az udvarra, de ő mindig maradt. Mintha az óvoda falai között keresné azt a biztonságot, amit otthon nem talál meg.

Először azt hittem, csak félénk. De aztán észrevettem a foltokat a karján. Egyik nap a térdén, másik nap a vállán. Mindig más magyarázat: elesett a játszótéren, beütötte magát az asztalba. De a tekintete egyre üresebb lett. Mintha lassan eltűnne belőle az élet.

Aznap este otthon ültem a panelban, a tizediken, és csak bámultam ki az ablakon. A villamos csilingelése visszhangzott a fejemben. A férjem, Gábor, épp a híreket nézte.

– Zsuzsa, ne vedd magadra ennyire – mondta halkan. – Nem tudsz minden gyereket megmenteni.

De én nem tudtam elengedni Annát. Láttam magam előtt azt a pillantást, azt a csendes segélykiáltást. Másnap reggel elhatároztam: beszélek az anyukájával.

Kovácsné mindig sietett. Sosem nézett rám rendesen, csak odavetett egy „Jó napot!”-ot.

– Kovácsné, beszélhetnénk egy percre? – szólítottam meg óvatosan.

– Most sietek – mondta feszülten.

– Annával kapcsolatban aggódom… – kezdtem volna.

– Nincs semmi baj vele! – vágott közbe élesen. – Kicsit ügyetlen, ennyi az egész.

– Sokszor vannak rajta sérülések… – próbáltam újra.

– Apja is ilyen volt gyerekkorában! – csattant fel. – Ne aggódjon feleslegesen!

A hangja hideg volt és kemény. Éreztem, hogy falat húz közénk. De nem hagyott nyugodni a dolog. A kollégáim is csak legyintettek.

– Zsuzsa, ne vidd túlzásba! – mondta Erika a konyhában kávézás közben. – Mindig lesznek problémás gyerekek.

De én láttam, amit ők nem: Anna egyre csendesebb lett. Már nem játszott senkivel, csak rajzolt. Mindig ugyanazt: sötét házakat, ablakok nélkül, embereket arc nélkül.

Egy reggel szakadt ruhában jött be. Az ajka fel volt repedve.

– Mi történt veled? – kérdeztem halkan, miközben elővettem egy sebtapaszt.

Nagy szemekkel nézett rám.

– Apa kiabált…

A szívem megszakadt. Tudtam, mit kell tennem: hívni a gyermekvédelmet. De mi van, ha tévedek? Mi van, ha csak rosszul látom? Mi van, ha ezzel mindent tönkreteszek?

Aznap este Gábor is bizonytalan volt.

– Ha úgy érzed, ez a helyes… – mondta halkan.

Egész éjjel nem aludtam. Reggel remegő kézzel tárcsáztam a gyermekvédelmet.

Azután minden felgyorsult: Anna egyik napról a másikra eltűnt az óvodából. Egy idegen nő jött érte minden nap; Kovácsné nem jelent meg többet. A gyerekek kérdezgették:

– Hol van Anna?

– Elutazott egy időre – mondtam halkan.

Ürességet éreztem. Vajon jól tettem? Vagy csak egy családot szakítottam szét?

Hetek teltek el így. Egyik nap levelet kaptam Annától:

„Kedves Zsuzsa néni! Köszönöm, hogy segített nekem. Most már biztonságban vagyok nagynéninél és újra tudok nevetni. Szeretettel: Anna”

Sírtam. Gábor átölelt.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: miért kellett idáig fajulnia? Miért nem látta ezt senki más? És miért érzem úgy, hogy egyszerre nyertem és veszítettem is?

Néha azon gondolkodom: hány Anna lehet még ott kint? És vajon ki veszi észre az ő láthatatlan harcukat?