Amikor az otthon már nem otthon: Egy anya harca a családjáért

– Nem hiszem el, hogy már megint nem mosogattad el a bögréket! – csattant fel Zsuzsa, a menyem, miközben a konyhapultnál állt, és dühösen csapkodta a vizet.

Ott ültem az étkezőasztalnál, egyedül, a reggeli kávém felett. A kezem remegett, ahogy a csészét tartottam. Nem szóltam semmit, csak néztem ki az ablakon, ahol a szomszéd gyerekek nevetve futkároztak. Az én unokáim is lehetnének – gondoltam keserűen –, de ők most az apjukkal, Gáborral valahol a játszótéren vannak. Zsuzsa nem szereti, ha én vigyázok rájuk. Sosem mondja ki, de érzem minden mozdulatában, minden pillantásában.

– Jadranka néni, ha már úgyis itthon van egész nap, igazán segíthetne többet – folytatta Zsuzsa, most már halkabban, de annál metszőbben.

Lenyeltem a választ. Mit mondhattam volna? Hogy egész életemben másokat szolgáltam ki? Hogy most is csak próbálok nem útban lenni? Hogy minden nap hálás vagyok azért a pár percért, amikor Gábor rám mosolyog?

Amióta a férjem, László meghalt, Gábor ragaszkodott hozzá, hogy költözzek hozzájuk. „Nem maradhatsz egyedül, anya” – mondta akkor. De most úgy érzem, mintha egy idegen lennék a saját családomban.

A napok egyformán telnek: reggelente csendben felkelek, próbálok segíteni, ahol tudok, de Zsuzsa mindig talál valamit, amit rosszul csináltam. Ha főzök, túl sós. Ha mosok, összementek a pólók. Ha csak ülök és olvasok, akkor „minek ülök tétlenül”.

Egyik este Gábor későn ért haza. A gyerekek már aludtak. Zsuzsa rám nézett:

– Megint elrontottad a vacsorát. A gyerekek nem ették meg.

– Sajnálom – suttogtam.

Gábor csak sóhajtott.

– Anya, ne haragudj, de talán jobb lenne, ha néha elmennél sétálni vacsoraidőben.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem, összepakoltam pár ruhát egy táskába, és elindultam Rékához, a lányomhoz. Útközben végig azon gondolkodtam: talán nála jobb lesz. Réka mindig is az én kicsi lányom volt – érzékeny és figyelmes.

A lakásához érve remegő kézzel csengettem. Réka ajtót nyitott, meglepett arccal nézett rám.

– Anya? Mi történt?

– Csak… szerettem volna veled lenni egy kicsit – mondtam halkan.

– Most? – nézett rám fáradtan. – Tudod, mennyi dolgom van? Holnap fontos megbeszélésem lesz.

– Nem maradhatnék itt egy-két napot?

Réka sóhajtott.

– Anya… nem tudom most ezt megoldani. Nincs helyem sem időm rá. Majd hétvégén átjöhetsz ebédre.

Ott álltam az ajtóban, a táskámmal a kezemben. A folyosón hideg volt és idegen. Réka arca zárkózott volt – mintha nem is az én lányom lett volna.

Visszamentem Gáborékhoz. Aznap este Zsuzsa rám sem nézett. Gábor csak annyit mondott:

– Anya, kérlek… próbálj meg alkalmazkodni.

De hogyan alkalmazkodjak? Hogyan legyek láthatatlan? Hogyan legyek egyszerre hasznos és észrevétlen?

A napok teltek. Egyre kevesebbet beszéltem. Néha hallottam Zsuzsát telefonon panaszkodni az anyjának:

– Nem bírom tovább! Mindig itt van! Mindenbe beleszól!

Pedig már semmibe sem szóltam bele.

Egyik délután Gábor bejött hozzám a szobába.

– Anya… beszélnünk kellene arról, hogy talán jobb lenne neked egy saját kis lakásban. Tudod… közelebb hozzánk, de mégis külön.

Némán bólintottam. Belül üvöltöttem.

Aznap este elővettem egy régi fényképet: Lászlóval és a két gyerekkel álltunk a Balaton partján. Mindenki nevetett. Akkor még otthon voltam valahol.

Most csak egy lakótárs vagyok valaki más otthonában.

Másnap elmentem megnézni egy apró garzont a város szélén. Hideg volt és üres – pont mint én belülről.

Este Réka felhívott:

– Anya… ne haragudj a múltkorért. Csak nagyon fáradt vagyok mostanában.

– Semmi baj – mondtam halkan.

De baj volt. Nagyon is baj volt.

Most itt ülök ebben az idegen lakásban, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért lettem teher azoknak, akiket mindennél jobban szerettem? Van még hely számomra ebben a családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak ennyi jut egy anyának öregkorára?