Hinni a csodában: Hogyan találtam erőt, amikor anyám ápolására vállalkoztam

– Anya, kérlek, ne sírj! – suttogtam kétségbeesetten, miközben a fürdőszobában próbáltam megtartani anyámat, aki már alig állt a lábán. A csempe hideg volt, a hajnal pedig még messze. A könnyei összekeveredtek az én könnyeimmel. – Nem akarom, hogy miattam szenvedj, Zsuzsi – mondta rekedten. – De nincs másom rajtad kívül.

Ekkor döbbentem rá igazán: minden megváltozott. Egy évvel ezelőtt még csak hétvégente látogattam haza Budapestről a kis alföldi faluba, ahol felnőttem. Anyám, Katalin néni, mindig erős asszony volt. A piacra járt, főzött, kertészkedett. Aztán jött a stroke. Egyik napról a másikra elvesztette a mozgása nagy részét és az önállóságát is.

A testvérem, Gábor, már régóta Németországban él. Telefonon beszéltünk, de mindig csak azt mondta: „Zsuzsi, te vagy ott, neked könnyebb.” Könnyebb? Minden nap egy újabb harc volt: gyógyszerek, orvosok, pelenkacsere, főzés, mosás. És közben dolgoznom is kellett – home office-ban próbáltam helytállni egy könyvelőirodánál.

A legnehezebb mégis az volt, hogy anyám egyre inkább elvesztette önmagát. Néha rám kiabált: „Miért nem hagysz már békén? Nem akarok élni így!” Máskor meg csak csendben nézett maga elé, mintha már nem is lenne köztünk. Éjszakánként sokszor imádkoztam: „Istenem, adj erőt! Nem bírom tovább!”

Egyik este Gábor hívott videón: – Zsuzsi, nem tudnád intézni valami otthonápolást? Vagy egy idősotthont? – kérdezte feszülten. – Nem lehet ezt így csinálni örökké.

Felrobbant bennem valami: – Te beszélsz? Mikor voltál utoljára itthon? Tudod te egyáltalán, milyen ez? Hogy minden nap attól félek, reggelre már nem ébred fel?

Elhallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Sajnálom.

A faluban is mindenki tudott rólunk. A szomszéd Marika néni néha áthozott egy tál levest vagy süteményt. De legtöbbször csak sajnálkozva néztek rám az utcán: „Szegény Zsuzsi, mindent egyedül csinál.”

Volt egy pont, amikor majdnem feladtam. Egyik hajnalban anyám elesett a fürdőben. Nem tudtam felemelni. Csak ültem mellette a hideg kövön és zokogtam. Akkor jutott eszembe nagymamám régi imakönyve. Felmentem a padlásra és előkerestem. Lapozgattam a megsárgult oldalakat:

„Uram, adj türelmet elfogadni azt, amin nem tudok változtatni…”

Aznap este először éreztem valami békét. Nem oldódott meg semmi varázsütésre, de mintha valaki fogta volna a kezemet.

Elkezdtem minden este imádkozni anyámmal együtt. Ő először csak nézett rám furcsán:
– Minek ez? Úgysem segít.
– Próbáld meg velem – kérleltem.
Egy hét múlva már ő mondta az első szavakat.

A hit adott erőt ahhoz is, hogy megbocsássak Gábornak. Felhívtam és elmondtam neki mindent: a félelmeimet, a haragomat, azt is, hogy mennyire hiányzik a segítsége. Ő sírt a telefonban.
– Hazajövök két hétre – mondta végül.

Azok a hetek mindent megváltoztattak. Gábor látta, milyen nehéz ez az egész. Megtanulta pelenkázni anyát, főzött rá levest, együtt nevettünk és sírtunk is. Anyám arca kisimultabb lett.

A faluban is változott valami. Egyre többen kérdezték: „Hogy bírod?” Már nem szégyelltem bevallani: „Néha nagyon nehezen. De hiszek benne, hogy van értelme.”

Anyám állapota lassan romlott tovább, de már nem voltunk egyedül. A templomban is újra otthon éreztem magam. Az atya egyszer odajött hozzám mise után:
– Zsuzsanna, maga példát mutat mindannyiunknak.
– Én csak próbálok helytállni – válaszoltam könnyes szemmel.

Amikor anyám végül elment egy csendes őszi reggelen, már nem volt bennem harag vagy bűntudat. Csak hála: hogy együtt lehettünk az utolsó pillanatig.

Most sokszor gondolok arra: vajon hányan élnek át hasonlót Magyarországon? Hányan érzik magukat egyedül az ápolás terhével? Vajon miért tabu még mindig beszélni erről?

„Ha újrakezdhetném, másképp csinálnám? Vagy pont ezek a nehézségek tettek erősebbé?” – kérdezem magamtól gyakran. Ti mit tennétek az én helyemben?