Miért nem vigyázok többé az unokámra: Egy nap, ami mindent megváltoztatott

– Mama, ne menj el! – sírt fel Marci, miközben a kabátomat próbáltam felvenni. A szívem összeszorult, ahogy a hatéves unokám könnyes arcára néztem. Aznap reggel még azt hittem, egy átlagos nap lesz: a lányom, Dóra hívott fel, hogy Marci beteg, és nem tudja oviba vinni, mert dolgoznia kell. Természetesnek vettem, hogy segítek – hiszen mindig is én voltam a család támasza. De valami már a reggelinél elromlott.

– Nem akarom meginni ezt a teát! – csapta le Marci a bögrét, és a forró ital végigfolyt az asztalon. – Hol van anya?

– Anya dolgozik, kicsim, de este jön érted – próbáltam nyugodtan válaszolni, de éreztem, ahogy a türelmem egyre fogy. Az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem magam fáradtnak, mintha mindenki csak kihasználna. Dóra mindig rám számít, amikor baj van, de amikor nekem lenne szükségem valamire, valahogy sosem ér rá.

A délelőtt vánszorgott. Marci hol sírt, hol duzzogott, hol pedig a tévét bámulta. Próbáltam mesélni neki, de csak annyit mondott: – Nem vagy anya. Nem akarok veled lenni.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hirtelen minden régi sérelem eszembe jutott: amikor Dóra kamaszként rám csapta az ajtót; amikor az unokám születése után hetekig nem hívott fel; amikor úgy éreztem, csak akkor kellek, ha szükségük van rám.

Délutánra Marci láza felszökött. Próbáltam elérni Dórát, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. – Mindig csak dolgozik – morogtam magamban. – És én? Én már nem számítok?

Aztán csengettek. A fiam, Gábor állt az ajtóban. Ritkán jön át, főleg mióta összeveszett Dórával valami örökségi ügyön.

– Szia anya! Csak beugrottam… – kezdte bizonytalanul.

– Most nem alkalmas – vágtam rá ingerülten. – Marci beteg, Dóra meg sehol.

Gábor sóhajtott. – Mindig te viszed el a balhét. Miért hagyod?

– Mert anya vagyok! – tört ki belőlem. – De már nem bírom! Fáradt vagyok! Senki sem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok!

Gábor leült mellém. – Tudod, néha azt érzem, Dóra kihasznál téged. És te hagyod.

– Mert félek, hogy ha nemet mondok, elveszítem őket… – suttogtam könnyek között.

Marci eközben egyre rosszabbul lett. Végül Gábor vitte be az ügyeletre, mert én már remegtem az idegességtől. Ott ültem a konyhában egyedül, és csak sírtam. Eszembe jutott anyám is: ő is mindig mindent elvállalt értünk, sosem mondott nemet. És most én is ugyanazt csinálom.

Este Dóra hívott felháborodva:

– Hogyhogy Gábor vitte be Marcit? Miért nem szóltál?

– Próbáltalak hívni! – kiabáltam vissza. – Nem bírtam tovább! Nem vagyok már fiatal!

– Mindig csak panaszkodsz! – vágta rá Dóra. – Ha nem bírod, mondd meg!

– Most mondom! Nem bírom tovább! Nem fogok többé vigyázni Marcira! – zokogtam bele a telefonba.

Csend lett a vonalban. Aztán Dóra halkan annyit mondott:

– Sajnálom… Nem tudtam, hogy ennyire nehéz neked.

Letettem a telefont és csak ültem ott sokáig. Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Gábor hívott:

– Anya… jól vagy? Ha kell valami, szólj nekem is.

Először éreztem azt, hogy talán végre meghallanak. De közben ott volt bennem a félelem: mi lesz most? Ha nemet mondok, elveszítem őket? Vagy végre megtanulják tisztelni a határaimat?

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar nagymama érzi ugyanezt? Hányan mernek végre nemet mondani? És vajon ettől rosszabb anyák vagy nagymamák leszünk? Vagy épp ellenkezőleg: ettől leszünk igazán önmagunk?