A magány ára: Egy nagymama, egy titok és a család árnyéka

– Mama, ne haragudj, de anya azt mondta, hogy hamarosan el kell menned innen – suttogta Lili, miközben a szőnyeg rojtos szélét piszkálta. A szívem kihagyott egy ütemet. A konyhából hallatszott a vízforraló zúgása, de a fejemben csak ez a mondat visszhangzott: „el kell menned innen”.

Azt hittem, hogy végre megnyugodhatok ebben a kis zugban, amit annyi évnyi spórolás és lemondás után sikerült megszereznem. Minden reggel ugyanaz a rutin: kávéillat, a rádióban halk zene, Lili kacagása, amikor átjön suli után. Most azonban minden megváltozott egyetlen mondattal.

– Lili, mit mondott pontosan az anyukád? – kérdeztem halkan, próbálva nem mutatni a pánikot.

– Csak azt, hogy… hogy túl sok gond van veled. Hogy nem bírja már egyedül. És hogy az otthonban majd jó lesz neked. Ott lesznek barátaid – hadarta zavartan.

Barátok? Az én koromban már nem barátokat keres az ember, hanem kapaszkodókat. Az emlékekbe, a megszokott tárgyakba, a családjába. A lányom, Eszter, mindig is erős volt. Egyedül nevelte Lilit, keményen dolgozott. De most úgy érzem, mintha én lennék a teher, amitől szabadulni akar.

Aznap este Eszter későn jött haza. Hallottam, ahogy leteszi a kulcsot az előszobában, majd halkan becsukja maga mögött az ajtót. Nem szólt hozzám. Csak a fürdőszoba ajtaja csapódott.

Éjjel nem jött álom a szememre. A plafont bámultam, és próbáltam visszaidézni, mikor romlott el minden. Talán amikor meghalt az uram? Vagy amikor Eszter elköltözött otthonról? Vagy amikor Lili megszületett, és én újra fontosnak érezhettem magam?

Másnap reggel Eszter leült velem szemben a konyhaasztalhoz. A tekintete fáradt volt.

– Anya, beszélnünk kell – kezdte.

– Tudom – feleltem halkan.

– Nem bírom már egyedül. A munka, Lili iskolája… És te is egyre többet felejtesz el. Tegnap is majdnem ott felejtetted bekapcsolva a gázt.

– Dehát csak egyszer fordult elő! – tiltakoztam.

– Egyszer is elég lehet – vágott közbe türelmetlenül. – Nézd, nem akarom, hogy bajod essen. Az otthonban figyelnek rád. És… nekem is könnyebb lenne.

A könnyek végigfolytak az arcomon. Nem szégyelltem. Az anyám mindig azt mondta: „Az ember akkor sírjon, amikor fáj.” Most fájt minden szó.

– És Lili? – kérdeztem rekedten.

– Ő is megérti majd – mondta Eszter halkan.

De Lili nem értette meg. Aznap délután bejött hozzám a szobába.

– Mama, én nem akarom, hogy elmenj! – ölelt át szorosan. – Ki fog nekem mesélni esténként? Ki fogja megmutatni a régi fényképeket?

A karomba zártam őt. Éreztem, ahogy remeg.

A következő napokban minden mozdulatomat figyelték. Eszter ideges volt, Lili szomorú. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egy este Lili titokban odahozott egy régi cipőt a szekrényből. Az én piros lakkcipőmet – azt, amiben fiatalon táncoltam az első bálomon.

– Mama, vidd magaddal! Ha elmész… legalább ez veled lesz – suttogta.

A cipő sarka kopogott a parkettán. Az emlékek visszatértek: anyám hangja, apám mosolya, az első szerelem illata. Minden benne volt ebben a cipőben.

Az utolsó estén Eszter leült mellém.

– Anya… sajnálom. Nem tudom jobban csinálni – mondta megtörten.

– Én sem tudom – feleltem csendesen.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és a piros cipőt. Lili sírva búcsúzott.

Az idősek otthona csendes volt. Idegen arcok néztek rám kíváncsian. A szobám ablakából láttam a várost – de már nem volt benne otthonosság.

Minden este elővettem a piros cipőt és végigsimítottam rajta az ujjam. Vajon tényleg jobb lesz így mindenkinek? Vajon tényleg teher lettem azoknak, akiket a legjobban szeretek?

Talán egyszer majd Eszter is megérti: nem csak gondoskodásból áll a szeretet. Hanem abból is, hogy meghalljuk egymás félelmeit és vágyait.

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol kezdődik és hol ér véget a család felelőssége?