Egy lakás, két család – Meddig tart a bizalom?

– Zsófi, gondold át, ez mindannyiunknak jó lenne – mondta az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel. A férjem, Gábor, csak hallgatott, az ujjával dobolt az asztalon. Az egész beszélgetés váratlanul ért, mintha valaki hirtelen elrántotta volna a szőnyeget a lábam alól.

– De miért kellene az én lakásomat átírni rád? – kérdeztem halkan, próbálva nem elveszíteni a hangomban rejlő nyugalmat. A szívem a torkomban dobogott. Az én lakásom volt az egyetlen biztos pont az életemben, amit még apám hagyott rám, mielőtt elment volna. Azóta is minden nap hálát adtam érte.

Ilona néni sóhajtott, mintha én lennék az önző. – Nézd, Zsófi, ha átírod rám, akkor mindannyian egy nagyobb, kényelmesebb lakásban élhetünk. Én már idős vagyok, nem akarok egyedül maradni. Te is tudod, milyen nehéz most lakást találni Budapesten.

Gábor végre megszólalt: – Szerintem anyámnak igaza van. Ez mindannyiunk érdeke. Úgyis együtt vagyunk mindig, miért ne lehetne ez hivatalos is?

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Vajon tényleg csak rólam van szó? Vagy valami más is van a háttérben? Az elmúlt hónapokban Gábor egyre többet dolgozott, kevesebbet volt otthon. Néha úgy éreztem, mintha már nem is ugyanaz az ember lenne, akit évekkel ezelőtt megszerettem.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre: Ilona néni hirtelen kedvességére, Gábor elforduló tekintetére. Vajon tényleg csak segíteni akarnak? Vagy egyszerűen csak ki akarják venni a kezemből az irányítást?

Másnap reggel felhívtam anyámat. – Anya, szerinted helyes lenne átírni a lakást Ilona nénire?

Anyám hangja aggódó volt: – Kislányom, ez a te örökséged. Gondold át jól! A család fontos, de a biztonságod még fontosabb.

A következő hetekben minden nap újabb érveket hallgattam végig: mennyivel jobb lenne mindenkinek, mennyivel könnyebb lenne így az élet. De közben egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bábú egy sakktáblán.

Egy este Gábor dühösen csapta le a kulcsait az asztalra. – Meddig akarsz még ezen rágódni? Nem bízol bennem? Nem bízol anyámban?

– Nem erről van szó – suttogtam. – Csak… félek. Mi lesz velem, ha egyszer mégsem maradunk együtt? Akkor hova megyek?

Gábor csak legyintett. – Mindig csak magadra gondolsz.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tényleg önző lennék? Vagy csak próbálom megvédeni magam?

Egyik este Ilona néni átjött egy tál süteménnyel. Leült mellém a kanapéra.

– Tudod, Zsófi, én is voltam fiatal. Tudom, milyen nehéz dönteni. De hidd el nekem, én csak jót akarok neked is. Ha átírod rám a lakást, ígérem, soha nem hagylak cserben.

A szemébe néztem. Vajon tényleg bízhatok benne? Vagy csak szép szavakat mond?

Az idő telt, és én egyre inkább elvesztem önmagamban. A barátnőim azt mondták: – Ne tedd! A saját lábadon kell állnod! De Gábor minden nap feszültebb lett.

Egy este veszekedés tört ki köztünk.

– Miért nem vagy képes egyszerűen megbízni bennünk? – kiabálta Gábor.

– Mert félek! Félek attól, hogy egyszer majd itt maradok lakás nélkül! – zokogtam.

A szomszédok biztosan hallották. De abban a pillanatban már nem érdekelt semmi más.

Másnap reggel Gábor nem szólt hozzám. Ilona néni sem hívott fel többé.

Hetek teltek el így. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a félelmeimmel.

Végül elhatároztam: nem írom át a lakást senkire. Ez az én biztonságom, az én örökségem.

Amikor ezt közöltem Gáborral és Ilona nénivel, csend lett. Gábor csak ennyit mondott:

– Akkor nincs miről beszélnünk.

Azóta külön élünk. Néha még mindig fáj, hogy így alakult. De tudom: helyesen döntöttem.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?