Miért Hasonlít Engem Mindig Az Exéhez? Egy Házasság Határán

– Eszter, tudod, hogy Zsuzsa sosem felejtette el anyám születésnapját? – kérdezte Gábor, miközben a konyhában álltunk, és a vasárnapi ebéd maradékát pakoltam el. A hangja halkan csengett, de minden szava úgy vágott belém, mint a kés. Megálltam egy pillanatra, a kezemben megállt a tányér. – És én? Én most felejtettem el valamit? – kérdeztem vissza, próbálva elrejteni a hangomban rejlő feszültséget.

Gábor csak vállat vont, de a tekintete mindent elárult. Már megint Zsuzsa. Már megint az exfeleség. Már megint az összehasonlítás. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban éreztem úgy, mintha nem is Eszter lennék, hanem valaki más árnyéka. Valakié, akit sosem ismertem igazán, de akinek minden lépését követnem kellene.

Az első években még nem volt ilyen. Akkor Gábor figyelmes volt, kedves, és úgy éreztem, végre megtaláltam azt az embert, akivel leélhetem az életemet. De ahogy telt az idő, egyre többször került szóba Zsuzsa neve. Először csak apró dolgokban: „Zsuzsa mindig ilyen finom lecsót főzött”, vagy „Zsuzsa tudta, hogy anyám szereti a rózsát”. Aztán már nem csak emlékek voltak ezek, hanem elvárások is.

Az anyósommal való kapcsolatom sem volt egyszerű. Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Margit néni kedvesen mosolygott rám, de a szeme sarkában ott bujkált a gyanakvás. Egy alkalommal, amikor náluk vacsoráztunk, odahajolt hozzám és halkan azt mondta: – Tudod, Eszterkém, Zsuzsa mindig segített nekem a kertben. Olyan ügyes volt a virágokkal…

Hazafelé Gábor csak annyit mondott: – Anyámnak hiányzik Zsuzsa. De majd megszokja, hogy te más vagy.

De nem szokta meg. És én sem tudtam megszokni ezt az állandó összehasonlítást. Egyre inkább úgy éreztem, mintha egy vizsgán lennék, ahol sosem lehetek elég jó. Próbáltam megfelelni: megtanultam Margit néni kedvenc süteményét sütni, segítettem neki a kertben, még rózsát is ültettem a ház elé. De mindig volt valami apróság, ami miatt lemaradtam Zsuzsa mögött.

Egy este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, leültem mellé a kanapéra. – Gábor – kezdtem óvatosan –, te tényleg azt szeretnéd, ha olyan lennék, mint Zsuzsa?

Felnézett rám, és egy pillanatig csend volt köztünk. – Nem erről van szó – mondta végül –, csak… ő már tudta, hogyan működik ez a család.

– És én? Nekem nincs jogom megtanulni a saját tempómban? Vagy csak akkor vagyok jó feleség, ha mindent ugyanúgy csinálok?

Gábor sóhajtott. – Nem akarom ezt újra meg újra megbeszélni.

Akkor értettem meg igazán: nem velem van a baj. Hanem azzal az elvárással, amit rám raknak – Gábor is, az anyósa is –, hogy valaki más legyek.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott: – Eszter, minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak bólogatott: – Tudod, nálunk is volt ilyen. Az anyósom mindig az előző menyét emlegette… De én egyszer megmondtam neki: én vagyok itt most, és vagy elfogad így, vagy sehogy.

Hazafelé Judit szavai visszhangoztak bennem. Vajon én is képes lennék kiállni magamért? Vagy örökre ebben az árnyékban maradok?

Egy vasárnap délután Margit néni ismét nálunk volt. A konyhában álltunk hármasban: ő, Gábor és én. Margit néni egyszer csak megszólalt:

– Eszterkém, látom próbálkozol… De hát tudod, Zsuzsa mindig olyan szépen terített meg.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Letettem a villát az asztalra.

– Margit néni – mondtam remegő hangon –, én Eszter vagyok. Nem Zsuzsa. És soha nem is leszek az. Ha nem tud engem elfogadni olyannak, amilyen vagyok, akkor talán jobb lenne kevesebbet találkoznunk.

A csend szinte tapintható volt. Gábor döbbenten nézett rám.

– Eszter… – kezdte halkan.

– Nem akarok többé versenyezni valakivel, aki már nincs itt – folytattam –, és nem akarok minden nap attól félni, hogy nem vagyok elég jó.

Margit néni felállt az asztaltól és szó nélkül elment a nappaliba.

Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Csak feküdtünk egymás mellett az ágyban, és hallgattunk.

Másnap reggel egy cetlit találtam az asztalon: „Elmentem anyámhoz.”

Aznap egész nap azon gondolkodtam: vajon jól tettem-e? Vajon tényleg kiálltam magamért? Vagy csak még jobban eltávolítottam magamtól azt a családot, amelyhez tartozni akartam?

Este Gábor hazajött. Leült mellém.

– Sokat gondolkodtam – mondta csendesen. – Talán igazad van. Talán túl sokszor hasonlítottalak össze Zsuzsával… De nehéz elengedni a múltat.

– Nekem is nehéz – válaszoltam –, de ha nem engedjük el, sosem lesz közös jövőnk.

Nem tudom, hogyan folytatódik majd a történetünk. De azt igen: többé nem akarok valaki más lenni csak azért, hogy szeressenek.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni az állandó összehasonlítást? Vajon tényleg lehet újrakezdeni egy ilyen családban?