A ház, amit senki sem akart – amíg szóba nem került az örökség

– Nem érdekel, mit csinálsz a lakással, anya! – üvöltötte Dániel a telefonba, a hangja remegett a dühtől. – De ha azt a lakást valamelyik unokahúgodnak adod, elfelejtheted, hogy gyerekeid vannak!

A panelház harmadik emeletén álltam a konyhaablak előtt, markoltam a kagylót, mintha attól félnék, hogy kiesik a kezemből. Odakint szürke eső mosta a játszóteret, a járdán sietős emberek húzták maguk után az esernyőiket. A szívem összeszorult. Vajon mikor lettem én csak egy cím és egy tulajdoni lap a saját gyerekeim szemében? Mikor lettem láthatatlan?

Régen más volt minden. A férjemmel, Bélával mindig tele volt a lakás nevetéssel, friss pogácsa illatával, gyerekzsivajjal. Dániel és Zsófi akkor még kicsik voltak, minden este összebújtunk mesét hallgatni. Aztán Béla tíz éve meghalt. Azóta egyedül vagyok ebben a háromszobás lakásban – a gyerekeim meg szétszóródtak: Dániel ügyvéd lett, Zsófi tanárnő vidéken. Ünnepekkor néha eljöttek, de legtöbbször csak telefonon beszéltünk. Az unokáim inkább a mobiljukat simogatták, mint engem.

Az első években próbáltam nem tolakodni. Hetente egyszer hívtam őket, kérdeztem, hogy vannak, küldtem házi lekvárt, savanyúságot. De egyre rövidebbek lettek a beszélgetések. Zsófi mindig sietett: „Anya, majd visszahívlak!” – mondta, de sosem hívott vissza. Dániel néha hetekig nem jelentkezett.

A szomszédasszonyom, Gizi néni próbált vigasztalni: „Ma már ilyenek a fiatalok, mindig rohannak.” De én éreztem: feleslegessé váltam. Egy öregasszony vagyok nekik, aki csak helyet foglal.

Minden akkor változott meg, amikor egy este megemlítettem az unokahúgomnak, Marikának: lehet, hogy rá hagyom a lakást. Ő volt az egyetlen, aki rendszeresen meglátogatott – hozott gyógyszert, bevásárolt nekem, meghallgatott anélkül, hogy az óráját nézte volna. Egyik este teát ittunk a konyhában.

– Néni, ne hagyj rám semmit – mondta halkan Marika. – Én úgyis szeretlek.

De valahogy eljutott ez a hír Dánielhez és Zsófihoz is. Másnap reggeltől folyamatosan csörgött a telefonom. Először Dániel:

– Anya, igaz az, hogy Marikára akarod hagyni a lakást? Hát mi kik vagyunk neked? Komolyan gondolod ezt?

Aztán Zsófi:

– Nem hiszem el! Mi mindent tettünk érted…

Elhallgattam. Mit is tettek értem? Mikor voltak utoljára itt? Mikor kérdezték meg őszintén, hogy érzem magam?

Az ezt követő napok viharosak voltak. A gyerekeim hirtelen elkezdtek látogatni – virágot hoztak, süteményt sütöttek, kérdezték: „Kell-e valami?” Az unokáim is megjelentek mosolyogva és öleléssel – de ezek az ölelések hidegek voltak, mint a márciusi szél. Még Dániel felesége, Ildikó is úgy tett, mintha aggódna:

– Erzsi néni, ha kell segítség gyógyszerrel vagy bevásárlással, csak szóljon!

Néztem őket és nem ismertem rá a családomra. Tényleg ennyire láthatatlan lettem volna számukra? Csak az örökség gondolata hozta vissza őket az életembe?

Egy este végre mindannyian leültünk az asztalhoz – először évek óta. Próbáltam megtörni a csendet:

– Örülök, hogy itt vagytok…

Dániel félbeszakított:

– Anya, komolyan beszéljünk a lakásról. Nem lenne igazságos Marikára hagyni. Mi vagyunk a gyerekeid.

Végignéztem rajtuk – mindegyikük szemében várakozás csillant meg, de szeretet nem.

– Hol voltatok eddig? – kérdeztem halkan. – Mikor kérdeztétek meg utoljára, hogy vagyok? Mikor öleltetek meg csak úgy?

Zsófi felcsattant:

– Ez nem igazságos! Nekünk is van saját családunk! Nem tudunk minden nap itt lenni!

– De az örökség miatt mégis eljöttetek… – suttogtam.

Akkor értettem meg mindent. Nekik már nem vagyok anya vagy nagymama – csak egy kulcs egy lakáshoz.

Aznap este bezártam előttük az ajtót – szó szerint és átvitt értelemben is. Nem hívtam többet őket, nem küldtem lekvárt vagy savanyúságot. Magukra hagytam őket a lelkiismeretükkel.

Marika továbbra is jött hozzám. Soha többet nem beszéltünk örökségről vagy lakásról. Csak az életünkről beszélgettünk: gyerekkori emlékekről vidéken nálam nyaranta, arról, mit jelent igazi családnak lenni.

Most is itt állok az ablakban és nézem, ahogy az eső lemossa az utcáról a port. Vajon érdemes megbocsátani azoknak, akik ilyen könnyen elfelejtettek? Vagy néha tényleg jobb bezárni az ajtót és magunk mögött hagyni mindent?

Ti mit tennétek? Megbocsátanátok? Vagy inkább annak adnátok mindent, aki tényleg szeretett?