Egy Tető Alatt: Búcsú a Csendtől – Harcom a Nagymamámért és az Igazságért

– Jól van a Marika néni? – kérdezte Ilonka néni, miközben a postaládáknál matatott. Hangja túl ártatlan volt, hogy ne érezzem mögötte a rejtett élét.

Megálltam, a kulcsom megcsörrent a kezemben. – Persze, hogy jól van. Miért ne lenne? – próbáltam mosolyogni, de már éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.

– Csak mert… hát, olyan sokszor hallom, hogy sírdogál odafent. Tudja, az ember aggódik – mondta, és úgy nézett rám, mintha máris elítélt volna.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Addig azt hittem, mindent jól csinálok. Hogy elég az, ha minden nap főzök rá, ha esténként beszélgetünk, ha elviszem orvoshoz. De Ilonka néni szavai után hirtelen minden bizonytalanná vált. Vajon tényleg elég vagyok? Vagy csak magamat áltatom?

Felmentem a harmadikra, ahol nagymamám, Marika néni lakott. Az ajtó mögül halk köhögés hallatszott. Beléptem.

– Szia, mama! Hogy vagy ma? – kérdeztem, miközben letettem a szatyrot.

– Jaj, hát… elvagyok – felelte fáradtan. A tekintete elrévedt az ablakon túlra.

Leültem mellé. – Valami baj van? – próbáltam puhatolózni.

– Semmi különös. Csak… néha úgy érzem, mintha már nem is tartoznék ide – suttogta.

A szívem összeszorult. Ezt nem mondta még soha. Vagy csak nem figyeltem eléggé? Vajon tényleg sír esténként? Miért nem vettem észre?

Aznap este nem tudtam aludni. Ilonka néni szavai visszhangoztak a fejemben. Másnap reggel korán keltem, hogy még egyszer beszéljek mamával.

– Mama, mondd el őszintén: boldog vagy itt velem? Elég vagyok neked? – kérdeztem remegő hangon.

– Drágám, te mindent megteszel értem. De tudod, az öregség… az magányos dolog. Nem rajtad múlik – simogatta meg a kezem.

De én nem tudtam megnyugodni. A családban is egyre több lett a feszültség. Az öcsém, Gábor, ritkán jött át. Mindig azt mondta: „Te úgyis ráérsz jobban.” Anyám pedig csak telefonon érdeklődött: „Ugye minden rendben van mamával?”

Egyik este Gábor mégis átjött. Azonnal éreztem rajta a feszültséget.

– Te figyelj már, Zsuzsi! Nem lehetne intézetbe adni mamát? Neked is könnyebb lenne… – kezdte óvatosan.

– Hogy mondhatsz ilyet?! – csattantam fel. – Ő nevelt fel minket! Most mi dobjuk el?

– Nem erről van szó! Csak… látod magad is, mennyire le vagy terhelve. És mama sem boldog így – próbált érvelni.

– És szerinted egy idegen helyen boldogabb lenne? – kérdeztem dühösen.

Gábor csak vállat vont. – Nem tudom. De ez így senkinek sem jó.

Napokig nem beszéltünk utána. A családi csoportban is csak rövid üzenetek mentek: „Mama jól van.” „Köszi.”

Közben Ilonka néni továbbra is figyelt. Egyik nap hallottam, ahogy a lépcsőházban suttog valakinek: „Szegény Marika néni… hát ilyen az öregség.”

Elkezdtem kételkedni magamban. Talán tényleg önző vagyok? Talán csak azért ragaszkodom hozzá, mert félek az egyedülléttől? Vagy mert így érzem magam hasznosnak?

Egyik délután mama elesett a fürdőben. Szerencsére nem tört el semmije, de nagyon megijedtünk mindketten. Aznap este sírtunk mindketten.

– Sajnálom, hogy terhedre vagyok – mondta halkan.

– Soha ne mondj ilyet! – öleltem át. – Te vagy az én mamám! Nem tudnék nélküled élni.

De belül már én is tudtam: valami változtatásra van szükség. Felhívtam anyát és Gábort.

– Le kell ülnünk beszélni. Ez így nem mehet tovább – mondtam határozottan.

A vasárnapi ebéd feszült volt. Mindenki kerülte egymás tekintetét.

– Nézzétek, én szeretem mamát, de egyedül nem bírom tovább – törtem meg végül a csendet.

Anyám bólintott. – Igazad van. Talán felváltva kellene vigyáznunk rá.

Gábor is belement: – Hetente egyszer én is itt alszom majd.

Mama csak ült csendben, könnyes szemmel.

Azóta más lett minden. Nem könnyebb, de igazságosabb. Ilonka néni még mindig figyel, de már nem érdekel annyira a véleménye. Tudom, hogy mindent megtettem mamáért – és magamért is.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány család őrlődik a szeretet és a teher között? És vajon mi lenne jobb: hallgatni másokra vagy végre őszintén beszélni egymással?