„Azok az én fülbevalóim! Hogy kerülhettek fel a Vaterára?” – Egy magyar család titkai és árulása

– Ezek az én fülbevalóim! – kiáltottam fel, miközben a laptopom képernyőjét bámultam. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Ott voltak, minden kétséget kizáróan: az arany fülbevalók, amiket anyukámtól kaptam az érettségimre, és amiket soha, de soha nem adtam volna el. Mégis ott virítottak a Vaterán, egy budapesti eladó kínálatában.

Hogy kerülhettek oda? Ki vihette el őket? Az elmúlt hetekben már többször is hiányoltam apróságokat a lakásból, de mindig magamat hibáztattam. „Biztos elpakoltam máshova” – mondogattam magamnak. De most már nem volt kétségem: valaki meglopott. Valaki, akit beengedtem az otthonomba.

– Zsófi, nézd ezt meg! – szóltam oda a férjemnek, aki épp a konyhában kávét főzött.
– Mi az? – kérdezte, miközben odalépett hozzám.
– Ezek az én fülbevalóim. A Vaterán árulják őket!
– Biztos vagy benne? – nézett rám hitetlenkedve.
– Teljesen. Nézd meg a gravírozást! Ezt csak én tudom, hogy ott van.

Zsófi vállat vont.
– Biztos nem hagytad el valahol? Vagy nem adtad kölcsön valakinek?
– Nem! – csattantam fel. – Ezeket soha nem adtam volna oda senkinek.

A gondolataim cikáztak. Az utóbbi időben csak két ember járt nálunk rendszeresen: az anyósom, Ilona néni, és a sógornőm, Réka. Ilona néni mindig mindent megnézett, ha átjött – „csak rendet rakok egy kicsit” –, Réka pedig gyakran panaszkodott pénzhiányra, mióta elvált és egyedül neveli a két gyerekét.

Aznap este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Kata, képzeld el, eltűntek a fülbevalóim, és most megtaláltam őket a Vaterán!
– Te jó ég! Ki árulja?
– Egy „Rékabp92” nevű felhasználó. Szerinted lehet köze hozzá a sógornőmnek?
– Hát… elég gyanús. Próbálj meg írni neki! Vagy hívjuk fel együtt!

Kata mindig is bátor volt helyettem is. Másnap együtt ültem vele egy zuglói kávézóban, miközben ő pötyögte be az üzenetet az eladónak: „Érdekelnének a fülbevalók. Meg lehetne nézni személyesen?” Pár perc múlva jött is a válasz: „Igen, holnap délután 5-kor jó? Zuglóban lakom.” Kata rám nézett: – Ez nagyon gyanús. Réka is zuglói, nem?

A gyomrom görcsbe rándult. Másnap délután Kata velem tartott Réka panelháza elé. A liftben alig kaptam levegőt. Vajon tényleg ő volt? Miért tenné ezt velem?

Az ajtót Réka nyitotta ki. Meglepődött, amikor meglátott minket.
– Szia… ti mit kerestek itt?
Kata vette át a szót:
– A Vaterán hirdetett fülbevalók miatt jöttünk.
Réka arca elsápadt, de próbált magabiztos maradni:
– Ja… hát igen… egy ismerősöm adott el pár dolgot rajtam keresztül.
– Réka, kérlek – mondtam halkan –, ezek az én fülbevalóim. Tudod jól.

Pár másodpercig csend volt. Aztán Réka kitört:
– Nem érted meg! Egyedül vagyok két gyerekkel! Anyád is csak neked segít! Nekem soha semmi nem jut! Csak egyszer akartam egy kis pénzt!

A könnyei végigfolytak az arcán. Kata döbbenten nézett rám.
– És ezért meglopsz? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem akartalak megbántani… csak… annyira kilátástalan minden… – suttogta Réka.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre sajnáltam és haragudtam rá. Hogy tehette ezt? Miért nem szólt inkább?

Hazamentem Zsófihoz, és mindent elmondtam neki. Először nem akarta elhinni.
– Az én húgom ilyenre képes lenne? Biztos vagy benne?
– Saját szememmel láttam nála a fülbevalókat!
Zsófi csak ült némán, aztán halkan megszólalt:
– Anyám tud róla?
– Nem hiszem… vagy talán igen?

Az este folyamán Ilona néni is átjött váratlanul. Látszott rajta, hogy tud valamit.
– Kislányom… beszélhetnénk négyszemközt?
Bólintottam.
– Réka bajban van. Tudom, hogy nem volt helyes, amit tett… De kérlek, ne jelentsd fel! A gyerekek miatt… Én visszafizetem neked az értékét.

Felrobbant bennem valami.
– Ilona néni! Nem a pénz fáj! Hanem az árulás! Hogy senki nem szólt semmit! Hogy mindenki inkább titkolózik!
Ilona néni lesütötte a szemét.
– Igazad van… De Réka tényleg nagyon nehéz helyzetben van…

Napokig nem tudtam aludni. A családunkban mindenki csak suttogott egymás háta mögött. Zsófi haragudott rám, amiért „túlreagálom”, Ilona néni próbált mindenkit kibékíteni, Réka pedig kerülte a szememet.

Egy hét múlva Réka átjött hozzám. Kezében ott volt egy kis doboz – benne a fülbevalók.
– Bocsánatot szeretnék kérni – mondta sírva. – Tudom, hogy megbocsáthatatlan voltam… De kérlek… ne mondd el senkinek… főleg ne a gyerekeknek…

Leültem vele szemben és csak annyit mondtam:
– Nem tudom még, hogy mit érzek. De azt tudom: ezután már soha nem lesz ugyanolyan köztünk semmi.

A történtek után hetekig kerültük egymást a családi ebédeken. Zsófi próbált közvetíteni, de bennem valami végleg eltört. Mindig azt hittem, hogy a család az utolsó menedék – de most már tudom: néha pont ők azok, akik legjobban megsebeznek.

Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer ilyen mélyen elárult? Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?