Két tűz között – Egy anya harca a szabadságért és a fia boldogságáért

– Anya, miért sírsz? – Marci hangja halkan szűrődik át a konyhaasztal felett. Próbálom letörölni a könnyeimet, de érzem, ahogy az arcomon végiggördülnek. Kint az eső monoton kopogása mintha csak a szívemben dúló vihart visszhangozná.

– Nem sírok, csak… csak egy kicsit elfáradtam – hazudom neki, miközben a rajzára pillantok. Egy házat rajzol, három alak áll előtte: egy nő, egy kisfiú és egy férfi. A férfi arca üresen maradt.

Gáborral öt évig voltunk házasok. A válásunk után minden megváltozott. Azt hittem, ha külön utakon folytatjuk, legalább a fiunk miatt képesek leszünk civilizáltan viselkedni egymással. De Gábor nem tudott elengedni – nem engem, hanem azt az irányítást, amit felettem és Marci felett gyakorolt.

– Nem akarom, hogy András ott legyen, amikor Marcit elhozod az óvodából – mondta Gábor a telefonba pár hete. – Nem akarom, hogy apának hívja. Én vagyok az apja.

– De Gábor, te hónapok óta nem jöttél el érte! – kiáltottam vissza kétségbeesetten. – Marci hiányol téged! András csak segít nekünk…

– Nem érdekel! – vágott közbe. – Ha meglátom Andrást Marcival, bíróságra megyek.

Azóta minden napom rettegésben telik. Ha András átjön hozzánk vacsorára, mindig az ablakot lesem: vajon Gábor tényleg képes lenne eljönni és jelenetet rendezni? Marci közben egyre csendesebb lett. Néha azt hiszem, érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja szavakba önteni.

Egyik este András leült mellém a kanapéra.

– Judit, én szeretlek téged és Marcit is. De így nem lehet élni. Nem akarok árnyékban lenni az életedben.

– Tudom – suttogtam. – De nem tudom, mit tegyek. Ha Gábor tényleg bíróságra megy… félek, hogy elveszítem Marcit.

András megfogta a kezem.

– Nem vagy egyedül ebben. De valamit lépned kell.

Másnap reggel Marci nem akart oviba menni.

– Miért nem jön értem apa? – kérdezte halkan.

– Apa most elfoglalt – próbáltam magyarázni, de tudtam, hogy ez már nem elég neki.

Aznap délután felhívtam Gábort.

– Gábor, kérlek… Marci szeretne veled lenni. Nem akarod elvinni hétvégére?

– Most nem érek rá – válaszolta ridegen. – Majd ha lesz időm.

Letettem a telefont és úgy éreztem, mintha egy kő zuhant volna a gyomromba. Hónapok óta ez megy: Gábor nem akarja magához venni Marcit, de azt sem engedi, hogy András apaszerepet vállaljon. Mintha mindkettőnket büntetne azért, mert továbbléptem.

A családom sem könnyíti meg a helyzetet.

– Juditkám, biztos jó ötlet ez az András? – kérdezte anyám egyik vasárnap ebédnél. – Nem lenne jobb most csak Marcira koncentrálni?

– Anya, én is szeretnék boldog lenni! – fakadtam ki. – Nem akarok egész életemben egyedül maradni csak azért, mert Gábor ezt várja el tőlem!

– De hát Marcinak az apja kellene… – sóhajtott anyám.

– Az apja nem akar vele lenni! – kiáltottam rá dühösen.

A testvérem is csak legyintett.

– Ez tipikus magyar helyzet – mondta Zsuzsi. – A férfiak nem tudnak elengedni semmit, de felelősséget sem vállalnak.

Néha úgy érzem, mindenki jobban tudja nálam, mit kellene tennem. De senki sem él ebben a bőrben rajtam kívül. Senki sem látja azokat az éjszakákat, amikor Marci sírva ébred fel és azt kérdezi: „Anya, apa már nem szeret?”

Egyik este Marci odabújt hozzám lefekvéskor.

– Anya, ha András lesz az apukám, akkor apa haragudni fog rám?

Összeszorult a szívem.

– Nem kell választanod kettőjük között – mondtam neki halkan. – Mindketten szeretnek téged a maguk módján.

De magamban tudtam: ez hazugság. Gábor inkább büntet minket mindkettőnket, minthogy elengedje a múltat.

Egyik péntek délután váratlanul csöngettek. Gábor állt az ajtóban.

– Elvinném Marcit egy órára – mondta feszülten.

Marci szeme felcsillant. Gyorsan felöltöztettem és néztem utánuk az ablakból. Egy óra múlva visszahozták. Marci mosolygott ugyan, de amikor este lefeküdtünk, csak annyit mondott:

– Apa azt mondta, hogy András nem lehet a családunk része.

A könnyeim újra eleredtek. Mit mondhatnék erre? Hogy védjem meg Marcit attól a haragtól és félelemtől, amit Gábor belénk olt?

Azóta minden nap próbálok erős maradni. Próbálom megtalálni azt az egyensúlyt, ahol Marci boldog lehet és én is újra élhetek. De néha úgy érzem, mintha két tűz között égnék: egyik oldalon Gábor haragja és birtoklási vágya, másikon András türelme és szeretete.

Vajon van kiút ebből? Lehet-e úgy újrakezdeni az életet Magyarországon egyedülálló anyaként, hogy közben ne veszítsem el önmagam vagy a fiam bizalmát? Ti mit tennétek a helyemben?