Amikor a boldogság ára túl magas – Egy elmaradt esküvő története

– Hogy képzeled ezt, Márk? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablak mögül figyeltem, ahogy a vőlegényem ölelgeti volt feleségét a játszótér szélén. A két gyerekük kacagva futott körülöttük, mintha minden rendben lenne, mintha én nem is léteznék. A szívem összeszorult, és hirtelen úgy éreztem, mintha egy idegen lennék a saját életemben.

Nem vagyok már fiatal lány, aki mindenáron férjhez akar menni. Negyvenhárom éves vagyok, túl egy váláson, egyedül nevelem a lányomat, Emesét. Amikor megismertem Márkot a könyvtárban – igen, ott, ahol mindenki azt hiszi, csak csend és por van –, azt hittem, végre rám mosolygott a sors. Hónapokig udvarolt nekem, virágot hozott, figyelt rám, és úgy beszélt hozzám, mint akit tényleg érdekel, mit gondolok. Aztán egyszer csak megkérte a kezem. Azt hittem, ez az én második esélyem.

De most ott álltam az ablaknál, és néztem őket. A volt felesége, Ágnes, könnyedén nevetett valamin, amit Márk mondott. A gyerekek – Dóri és Bence – boldogan kapaszkodtak az apjukba. És én? Én csak egy kívülálló voltam ebben a képben.

Este Márk halkan lépett be a lakásomba. – Szeretlek – mondta egyszerűen. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá.

– Miért nem mondtad el, hogy ilyen szoros a kapcsolatod Ágnessel? – kérdeztem.

– Mert azt hittem, tudod. A gyerekeim anyja… mindig is fontos lesz nekem. De te vagy az életem szerelme – mondta.

De hogyan lehetnék boldog valakivel, akinek a múltja ennyire jelen van? Hogyan építhetnék új életet úgy, hogy mindig ott lebeg felettünk egy másik család árnyéka?

Az eljegyzés után mindenki gratulált. Anyám sírva ölelt meg: „Végre valaki megbecsül téged!” Emese is örült, bár láttam rajta az aggodalmat: „Anya, biztos vagy benne?”

Az esküvő szervezése közben egyre több apróság zavart. Márk gyakran elment Ágneshez „a gyerekek miatt”. Néha ott is aludt, ha Bence beteg volt. Mindig azt mondta: „Csak apa vagyok.” De én egyre magányosabbnak éreztem magam mellette.

Egyik este Emese mellém ült a kanapéra.
– Anya… félsz attól, hogy újra csalódni fogsz?
– Igen – suttogtam. – Félek attól, hogy sosem leszek az első helyen.

Aztán jött az a bizonyos este. Márk nem szólt előre, hogy találkozik Ágnessel és a gyerekekkel. Épp hazafelé tartottam a munkából, amikor megláttam őket a parkban. Nem csókolóztak, nem volt semmi „tiltott” köztük – de az a közelség… az a természetesség… mintha még mindig család lennének.

Otthon órákig ültem a sötétben. Az esküvői ruhám ott lógott a szekrényben. Anyám hívogatott: „Ugye minden rendben?”

Másnap reggel Márk jött hozzám.
– Mi baj van? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom ezt így folytatni – mondtam ki végül. – Nem akarok második lenni senki életében.

Ő csak nézett rám döbbenten.
– De hát szeretlek! Mit számít az, hogy jóban vagyok Ágnessel? A gyerekeim miatt!
– Nekem számít – feleltem halkan. – Nekem fáj.

A családom nem értette meg. Anyám napokig sírt: „Miért dobtad el ezt a lehetőséget? Hány nő vágyik ilyen férfira?”
Emese viszont átölelt: „Anya, te tudod, mi tesz boldoggá.”

A barátnőim közül Zsuzsa azt mondta: „Én biztosan nem hagytam volna ott egy ilyen pasit! Manapság mindenki elvált!” De Ildikó csak annyit kérdezett: „Te boldog voltál mellette?”

Most itt ülök egyedül a konyhában, előttem egy csésze kihűlt kávéval. Nézem az üres lakást, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg lehet újrakezdeni úgy, hogy közben nem kell kompromisszumot kötni önmagunkkal?

Lehet-e boldog az ember úgy, hogy mindig csak második helyen áll? Vagy inkább vállalni kell a magányt, mintsem beérni kevesebbel annál, amit igazán megérdemlünk?