Anyám árnyékában: Hol ér véget a vér, és hol kezdődik a szeretet?

– Ne haragudj rám, Zsófi, de nincs más választásom – mondta anyám, miközben a bőröndöm cipzárját húzta be a nagymama konyhájában. A szívem hevesen vert, és a torkomban gombóc nőtt. Tizenegy éves voltam, amikor először éreztem azt, hogy valaki, akit a legjobban szeretek, képes eldobni magától.

A nagymama szótlanul simogatta a hajamat. Anyám új férje, Gábor, az autóban várt. Soha nem nézett rám igazán, csak akkor, amikor anyám nem figyelt. Akkor is inkább lenézően. „Nem lehet itt maradni velem?” – suttogtam anyámnak. Ő csak lesütötte a szemét. „Majd meglátogatlak minden hétvégén, ígérem.” De aztán jöttek a hónapok, amikor csak egy-egy képeslap érkezett tőle, vagy egy gyors telefonhívás: „Szia, kicsim! Hogy vagy? Sietek, de szeretlek!” A szeretet szavakban könnyű volt, tettekben annál nehezebb.

A nagymama mindent megtett értem. Főzött rám, segített a leckében, és esténként mesélt arról, milyen volt anyám kislányként. Néha úgy éreztem, mintha két anyám lenne: az egyik, aki elhagyott, és a másik, aki maradt. Az iskolában mindig irigyeltem azokat a lányokat, akiknek az anyja ott volt az ünnepségeken. Nekem csak a nagymama integetett a sorból.

Tizenhat évesen már nem vártam többé anyámat. Megtanultam magamnak főzni, mosni, és a saját könnyeimet is letörölni. A nagymama beteg lett, én pedig ápoltam őt. Amikor végül elment, egyedül maradtam a régi lakásban. Akkor döntöttem el: soha nem leszek olyan anya, mint az enyém.

Évek teltek el. Dolgozni kezdtem egy könyvesboltban a Blaha Lujza téren. Szerettem az illatot: régi papír, friss kávé – valahogy mindig megnyugtatott. Barátaim lettek: Anna és Réka. Ők tudták a történetemet. Anna egyszer megkérdezte: „Zsófi, ha egyszer visszajönne az anyád, mit tennél?” Akkor nevettem: „Nem jön vissza. Neki már van családja.”

Aztán egy esős novemberi estén kopogtak az ajtómon. Az ablakon át láttam: anyám állt ott. Megöregedett. A haja őszült, a kabátja szakadt volt. A szemében félelem és szégyen keveredett.

– Zsófi… – suttogta. – Nincs hova mennem.

Sokáig csak néztem rá. Az emlékek villámként csaptak belém: a bőröndöm súlya, a nagymama ölelése, az üres ünnepek. – Mi történt? – kérdeztem végül.

– Gábor elhagyott… Elvitte a lakást is… Nincs pénzem… Senkim sincs rajtad kívül.

A szavak fájtak. „Senki sincs rajtad kívül.” Most kellettem neki először igazán? Vagy csak menedéket keresett?

Beengedtem. Leült a konyhában ugyanarra a székre, ahol egykor a nagymama ült esténként teával várva engem haza az iskolából.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy megbocsáthatatlan voltam.

– Miért? – kérdeztem remegő hangon. – Miért volt fontosabb egy férfi nálam?

Anyám sírni kezdett. – Gyenge voltam… Féltem egyedül maradni… Azt hittem, jó lesz nekünk így…

– Neked jó volt? Nekem nem! – kiáltottam rá.

Csend lett. Csak az eső kopogott az ablakon.

Aznap este nem aludtam. Hallottam anyám halk sírását a kanapén. Reggelre mintha tíz évvel öregebb lett volna.

A következő napokban próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Anyám segített főzni, mosogatott, néha mesélt régi történeteket. De minden mozdulatában ott volt a bűntudat árnyéka.

Egy este Anna átjött hozzám.

– Hogy bírod? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… Néha úgy érzem, meg akarom ölelni… Máskor meg azt kívánom, bárcsak soha többé ne látnám.

Anna bólintott. – A vér kötelez? Vagy csak a szeretet?

Napok teltek el így. Egyik este anyám odajött hozzám.

– Zsófi… Ha azt mondod, menjek el innen… Megértem.

Néztem őt: törékeny volt és megtört. De mégis az anyám.

– Nem tudom még… De maradj most… Talán egyszer képes leszek megbocsátani.

Azóta együtt élünk ebben a régi lakásban. Néha beszélgetünk, néha csak csendben ülünk egymás mellett. A múltat nem lehet kitörölni – de talán újra lehet írni.

Vajon tényleg képes vagyok megbocsátani annak, aki elhagyott? Vagy örökre ott marad bennem ez az űr? Ti mit tennétek a helyemben?