„Apa, hagyj már békén!” – Egy magyar apa és fia fájdalmas elszakadása, amikor a pénz mindent tönkretett
„Apa, hagyj már békén!” – ordította Bence a telefonba, miközben én csak némán markoltam a kagylót, mintha azzal visszahúzhatnám őt az életembe. A nappaliban ültem, a régi, kopott fotelben, amit még anyámtól örököltem. Az ablakon túl szürke novemberi eső verte az üveget, de bennem valami sokkal hidegebb tombolt.
Nem így kellett volna lennie. Amikor Bence megszületett, megfogadtam, hogy mindent megadok neki, amit én soha nem kaptam meg. Együtt építettük a kis vasútmodellt a gyerekszobában, együtt nevettünk a balatoni nyaralásokon. De valahol útközben valami elromlott. Talán akkor, amikor elváltam az anyjától, és őt magával vitte Pécsre. Vagy amikor először mondtam nemet egy újabb drága telefonra, mert úgy éreztem, nem a tárgyakban kell keresnie a boldogságot.
Aztán jött az a bizonyos telefonhívás. Bence már egyetemista volt Budapesten, ritkán beszéltünk. Egy este hívott fel, hangja fáradt és ideges volt.
– Apa, tudnál kölcsönadni kétszázezret? Nagyon fontos lenne…
– Mire kellene ennyi pénz, fiam? – kérdeztem óvatosan.
– Nem mindegy? Segítesz vagy sem? – vágta rá ingerülten.
A szívem összeszorult. Nem akartam zsarnokoskodni, de aggódtam érte.
– Bence, csak szeretném tudni… bajban vagy?
– Mindig csak kérdezel! Soha nem bízol bennem! – csattant fel.
Aztán letette. Napokig nem jelentkezett. Én pedig csak ültem a fotelben esténként, és bámultam a telefont, mintha attól újra csörögne.
Aztán egy héttel később találkoztunk egy kávézóban a Blaha Lujza téren. Bence sápadt volt és idegesen dobolt az asztalon.
– Nézd, apa – kezdte –, ha nem tudsz segíteni, akkor ne hívogass többet!
– Fiam, én segíteni akarok… de nem akarom, hogy csak a pénzem miatt keress.
– Mindig ezt mondod! – fakadt ki. – Soha nem érted meg, milyen nehéz most nekem! Te bezzeg mindig csak okoskodsz!
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy aggódom érte, hogy szeretem, de ő csak felállt és kiviharzott a kávézóból.
Onnantól kezdve hetekig nem hallottam felőle. Az anyja sem tudott róla semmit. Éjszakánként forgolódtam az ágyban; minden percben attól féltem, hogy valami baja esett.
Egy este aztán csöngettek. Bence állt az ajtóban, beesett arccal, karikás szemekkel.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
– Persze, gyere… – mondtam remegő hangon.
Leültünk a konyhában. Sokáig csak hallgattunk. Végül ő törte meg a csendet.
– Sajnálom… – suttogta. – Elrontottam mindent. Tartozom egy srácnak az albérletből… azt hittem, ha gyorsan szerzek pénzt, minden rendbe jön.
– Fiam… miért nem mondtad el az igazat?
– Mert szégyelltem magam – nézett rám könnyes szemmel. – Azt hittem, csalódott lennél bennem.
Odamentem hozzá és átöleltem. Úgy sírt a vállamon, mint kisgyerekkorában.
De a dolgok nem lettek egyszerűbbek. A pénzt végül odaadtam neki, de valami megtört közöttünk. Bence egyre ritkábban keresett. Ha találkoztunk is, mindig feszültség volt köztünk. Az anyja szerint túl szigorú vagyok vele; szerintem viszont túl engedékeny volt vele mindig is.
Egyik este aztán újra csörgött a telefon. Bence volt az.
– Apa… most tényleg szükségem lenne rád. Nem pénz kell… csak beszélgetni akarok.
Aznap este órákig beszélgettünk. Elmesélte minden félelmét, kudarcát és reményét. Éreztem: talán van még esély arra, hogy visszakapjam a fiamat.
De vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy újra egymásra találjunk? Vagy örökre ott marad közöttünk az a fal, amit a pénz és a kimondatlan szavak emeltek?
Mondd el te is: szerinted lehet még igazi megbékélés egy ilyen törés után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?