Három testvér között: Férjem az édesanyja utolsó támasza
– Miért mindig nekünk kell mindent megoldani? – csattant fel Gábor hangja, miközben az asztalnál ültem, és próbáltam elnyomni a könnyeimet. Az anyósom, Ilona néni, a sarokban ült, arcán fáradt mosollyal, mintha nem is hallaná a vitát. Pedig tudtam, hogy minden szavunkat érzi. A két sógorom, Tamás és Zoltán, csak vállat vontak.
– Nekem is van családom – mondta Tamás, miközben a telefonját nyomkodta. – Nem tudok minden hétvégén átjönni.
– Én meg vidéken dolgozom – tette hozzá Zoltán. – Nem egyszerű bejárni Pestről.
Gábor ökölbe szorította a kezét. – De anya itt él! Minden nap szüksége van valakire! Nem hagyhatjuk magára!
A csend súlyos volt. Éreztem, ahogy a feszültség beborítja a szobát. Aznap este, amikor mindenki hazament, Gábor leült mellém a kanapéra. A szeme vörös volt a düh és a tehetetlenség miatt.
– Nem bírom már tovább – suttogta. – Úgy érzem, minden rajtam múlik. Ha én nem vagyok, anya egyedül marad.
Átöleltem. Tudtam, hogy igaza van. Az elmúlt hónapokban Ilona néni állapota romlott: egyre feledékenyebb lett, néha már az unokáit sem ismerte fel. A házban minden reggel ugyanaz a rutin: gyógyszerek, reggeli, fürdetés. Gábor dolgozik, én pedig próbálom összeegyeztetni a munkát és az anyósa gondozását.
A gyerekeink is érzik a feszültséget. Anna, a tizenöt éves lányunk, egyre többet zárkózik be a szobájába. Kristóf, a kisfiunk, gyakran kérdezi: „Anya, mikor lesz újra minden olyan, mint régen?”
Egyik este Gábor testvérei újra átjöttek. Az asztalnál ülve próbáltam elmagyarázni nekik, mennyire nehéz ez így.
– Nézzétek – kezdtem óvatosan –, mindannyian szeretjük anyát, de ez így nem mehet tovább. Szükségünk van rátok is.
Tamás csak legyintett. – Én fizetek bejárónőt, ha kell. De én nem tudok itt lenni.
Zoltán bólintott. – Talán intézetbe kellene vinni anyát. Ott szakemberek vigyáznának rá.
Gábor felugrott az asztaltól. – Hogy mondhatsz ilyet? Ő az édesanyánk!
A vita egyre hevesebb lett. Éreztem, ahogy minden szó egy újabb szöget ver a család koporsójába. Ilona néni csendben sírt a szobában.
Aznap éjjel sokáig nem tudtam elaludni. Hallottam Gábort sírni a fürdőszobában. Reggelre elhatároztam: segítséget kérek.
Felkerestem egy családsegítőt. Elmondtam neki mindent: az állandó veszekedéseket, Gábor kimerültségét, a gyerekek szorongását.
– Nem vagy egyedül – mondta kedvesen az asszony. – Sok magyar család küzd ezzel. Fontos lenne leülni mindenkivel és közösen dönteni.
A következő hétvégén családi gyűlést hívtam össze. Mindenki eljött – még Tamás felesége is.
– Nézzétek – kezdtem remegő hangon –, ha így folytatjuk, széthullik a családunk. Gábor már nem bírja tovább egyedül. Vagy közösen vállaljuk ezt a terhet, vagy elveszítjük egymást.
Hosszú csend következett. Végül Tamás megszólalt:
– Igazad van. Nem vettem észre, mennyire nehéz nektek.
Zoltán is lehajtotta a fejét:
– Sajnálom… Talán tényleg többet kellene segítenünk.
Megállapodtunk: Tamás minden második hétvégén átjön segíteni; Zoltán vállalta az orvosi ügyintézést és heti egyszer meglátogatja az anyját. Bejárónőt is fogadtunk heti három napra.
A változás lassan jött el. Gábor arca kisimultabb lett; Anna újra mosolygott; Kristóf már nem kérdezte minden nap, mikor lesz jobb.
Ilona néni állapota nem javult ugyan, de már nem volt egyedül. A család újra együtt volt – legalábbis annyira, amennyire lehetett.
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon hány magyar család küzd ezzel nap mint nap? Meddig lehet bírni szeretetből és kötelességből? És vajon tényleg csak akkor értjük meg egymást, amikor már majdnem elveszítettük mindazt, ami fontos?