Egyedül a házasságban: Amikor a párom már csak árnyék

– Zoli, kérlek, legalább most segíts! – kiáltottam be a nappaliba, miközben a konyhában a tészta kifutott a fazékból, a kisebbik fiam, Marci, épp a szőnyegre borította a kakaót, és a nagyobbik, Anna, hisztizett, mert nem találta a matekfüzetét. Zoli fel sem nézett a telefonjából. Csak egy fáradt „mindjárt” hagyta el a száját, de tudtam, hogy az a mindjárt sosem jön el.

Azt mondják, minden házasságban vannak hullámvölgyek. De nálunk már évek óta tart ez a lejtmenet. Néha úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben az egészben. A barátnőim szerint túl sokat vállalok magamra. De ki más csinálná meg? Ki vinné el Annát zongoraórára, ki segítene Marcinak az óvodai farsangra jelmezt varrni? Ki főzne, mosna, takarítana? Zoli? Ő már régóta csak árnyéka önmagának.

Pedig nem mindig volt ilyen. Amikor megismerkedtünk, Zoli volt az osztály bohóca, mindenki szerette. Én is beleszerettem abba a könnyedségbe, ahogy az élethez állt. Aztán jöttek a gyerekek, a hitelek, az állandó rohanás. Zoli először csak később jött haza a munkából, aztán már hétvégén is dolgozott – vagy legalábbis ezt mondta. Mostanra viszont már otthon van, de mintha nem is lenne itt. A telefonja lett az új családja.

– Anya, hol van a tornazsákom? – Anna hangja visszarántott a valóságba.
– Nézd meg az előszobában! – kiáltottam vissza, miközben próbáltam letörölni a kakaót Marciról.

Zoli eközben csendben felállt és kiment az erkélyre cigizni. Néha azt gondolom, hogy ott kint több időt tölt, mint velünk együtt. Próbáltam beszélni vele erről. Egy este leültem mellé az ágyra.

– Zoli, mi van veled? Mi van velünk? – kérdeztem halkan.
– Fáradt vagyok. Egész nap csak dolgozom – felelte.
– De itthon sem vagy velünk… – próbáltam folytatni.
– Nem tudom… csak… hagyj most egy kicsit – mondta és hátat fordított.

A könnyeimet visszafojtva mentem át Annához, aki épp akkor sírt fel egy rossz álom miatt. Megöleltem őt is, és magamban azt kérdeztem: miért érzem magam ennyire egyedül egy házasságban?

A munkahelyemen sem könnyebb. A főnököm szerint szerencsés vagyok, hogy részmunkaidőben dolgozhatok egy könyvelőirodában. De minden nap úgy érzem, mintha két életet élnék egyszerre: reggel anya vagyok, délután dolgozó nő, este meg takarítónő és pszichológus. És mindeközben senki nem kérdezi meg tőlem: hogy vagyok?

A barátnőim néha irigyelnek: „Legalább van férjed!” – mondják. De mit ér egy férj, ha csak testben van jelen? Egyik este Judit barátnőmmel beszélgettem erről.

– Szerinted miért ilyen Zoli? – kérdeztem tőle.
– Lehet, hogy depressziós – mondta Judit. – Vagy csak belefásult mindenbe. Próbáltál vele őszintén beszélni?
– Igen… de mindig elzárkózik.
– Akkor neked kell eldöntened: így akarsz-e élni tovább.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem. Így akarok-e élni tovább?

Másnap reggel Zoli már elment dolgozni mire felébredtem. A hűtőre kiragasztottam egy cetlit: „Beszéljünk este! Fontos.” Egész nap ezen kattogtam. Vajon lesz ereje végre szembenézni velem? Vagy megint csak elmenekül?

Este leültünk egymással szemben az asztalhoz. A gyerekek már aludtak.

– Zoli, én ezt így nem bírom tovább – kezdtem remegő hangon. – Egyedül érzem magam ebben a házasságban. Segíts nekem! Vagy legalább mondd el, mi bánt!

Zoli sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Nem tudom, hogyan kellene másképp csinálnom. Néha úgy érzem, hogy mindenki csak vár tőlem valamit… és én már nem tudok adni semmit.
– De én nem elvárásokat akarok! Csak azt akarom érezni, hogy fontos vagyok neked… hogy fontosak vagyunk neked!

Zoli lehajtotta a fejét. Láttam rajta: ő is szenved. De nem tudja kimutatni.

Azóta eltelt pár hét. Nem lett minden jobb egyik napról a másikra. De legalább elkezdtünk beszélgetni. Néha még mindig magányosnak érzem magam mellette. Néha még mindig azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? De most már tudom: nem csak bennem van a hiba.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani valaki mellett úgy, hogy közben napról napra elveszíti önmagát az ember?