„Te nem idevalósi vagy” – Egy vidéki lány útja a fővárosban
– Te nem idevalósi vagy, ugye? – kérdezte a kollégiumi szobatársam, Dóra, miközben a bőröndöm cipzárját próbáltam lehúzni. A hangjában nem volt rosszindulat, inkább csak kíváncsiság, de a mondat mégis úgy csapódott belém, mintha valami hibát talált volna rajtam.
A nevem Katalin, és egészen tizennyolc éves koromig egy aprócska városban éltem, ahol mindenki ismert mindenkit. Ott a legnagyobb esemény a szüreti bál volt, és ha valaki új arccal jelent meg a boltban, az egész falu találgatta, ki lehet az. A buszok ritkán jártak, de pontosan tudtam, mikor kell kiállni a megállóba. A négyemeletes malomtorony uralta a városképet – most múzeum, de gyerekkoromban még lisztillat lengte be az utcát.
Amikor felvettek az ELTE-re, anyám sírva ölelt át a vasútállomáson. – Vigyázz magadra, Katikám! – suttogta a fülembe. Apám csak bólintott, de láttam rajta az aggodalmat. Azt mondta: „A nagyváros nem neked való. Ott elveszik az ember.” Akkor még nevettem ezen. Azt hittem, csak túlféltenek.
Az első hetekben minden új volt és ijesztő. A metró zaja, az emberek tömege, akik úgy rohantak el mellettem, mintha láthatatlan lennék. A kollégiumban Dóra mellettem lakott, ő már második éves volt, pesti lány. Mindig tudta, hova kell menni bulizni, hol lehet jó áron ebédelni. Én meg csak ültem mellette csendben, és próbáltam nem eltévedni a gondolataimban.
Egyik este Dóra barátaival mentünk el egy romkocsmába. Ők mind pesti srácok voltak: András, aki mindig viccelődött; Zsófi, aki hangosan nevetett; és Gergő, aki rám sem nézett. Amikor szóba került a gyerekkorunk, meséltem a malomról és a szüreti bálról. András felnevetett: – Te jó ég, tényleg ilyenek vannak még? – Zsófi hozzátette: – Olyan aranyos vagy! Mint egy meséből léptél volna elő.
Nevettem velük, de belül összeszorult a gyomrom. Aznap este hazafelé menet Dóra rám nézett: – Ne vedd magadra! Csak nem értik…
De én magamra vettem. Minden nap újabb apró jelet kaptam arról, hogy nem tartozom ide. A tanárok gyorsan beszéltek, mintha mindenki már mindent tudna. Az órák után mindenki sietett valahova – nekem nem volt hova mennem. Az első ZH-mat elrontottam. Felhívtam anyámat sírva: – Nem megy ez nekem! – Ő csak annyit mondott: – Kati, te mindig is kitartó voltál. Ne add fel!
A kollégiumban egyre többször maradtam egyedül. Dóra bulizott vagy tanult a barátaival. Egy este Gergő kopogott be hozzám: – Hallottam, hogy vidékről jöttél. Én is onnan származom, csak már régóta itt élek. Ha gondolod, megmutatom neked a várost más szemmel.
Elfogadtam az ajánlatot. Másnap délután sétáltunk a rakparton. Gergő mesélt arról, hogyan szokott hozzá Budapesthez: – Az elején én is elveszettnek éreztem magam. De aztán rájöttem, hogy mindenkinek van helye itt – csak idő kell hozzá.
Ez adott egy kis reményt. Próbáltam nyitni mások felé is. Csatlakoztam egy önkéntes csoporthoz az egyetemen; ott találkoztam Eszterrel és Balázzsal, akik szintén vidékről jöttek. Együtt nevettünk azon, mennyire furcsa nekünk még mindig a villamos csilingelése vagy az éjszakai busz.
De a családommal egyre nehezebb lett a kapcsolatom. Anyám minden hétvégén hívott: – Mikor jössz haza? Itthon mindenki rólad kérdez! Apám egyszerűen csak annyit mondott: – Ne felejtsd el honnan jöttél! De én már nem tudtam eldönteni, hol is van az otthonom.
Karácsonykor hazamentem. A régi barátaim furcsán néztek rám: – Már nem is vagy ugyanaz! – mondta Réka. – Olyan pesti lettél…
Ott álltam két világ között: Budapesten idegen voltam, otthon pedig már nem illettem bele a régi keretekbe. Egyik este apám leült mellém: – Tudod lányom, az embernek néha el kell veszítenie önmagát ahhoz, hogy megtalálja.
Visszatérve Budapestre új szemmel néztem a várost. Már nem akartam mindenáron beolvadni; inkább megmutattam magamból azt a részt is, ami vidéki maradt. Az önkéntes csoportban szerveztünk egy vidéki napot: főztünk gulyást és táncoltunk csárdást. A pesti barátaim először furcsállták, aztán csatlakoztak.
Még mindig előfordul, hogy valaki rám néz és azt mondja: „Te nem idevalósi vagy.” De már nem fáj annyira. Inkább büszke vagyok rá.
Néha elgondolkodom: Vajon tényleg választani kell két világ között? Vagy lehet egyszerre mindkettőhöz tartozni? Ti mit gondoltok erről?