Amikor Anyám a Szomszédokra Hallgatott, Engem is Elveszített
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, anya! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezem remegett a düh és a csalódottság keverékétől. Anyám csak lesütötte a szemét, és a kávésbögréjét szorongatta. A szoba csendjét csak a falióra kattogása törte meg.
– Zsófi, én csak azt mondom, amit mindenki más is mondott – felelte halkan. – Ha a szomszédok sem segítenek, akkor biztosan nem olyan nagy a baj.
A szívem összeszorult. Tizenhét éves voltam, és először éreztem azt igazán, hogy teljesen egyedül vagyok ebben a világban. Aznap reggel történt, hogy az iskolában megint csúfoltak. Azt mondták, hogy „a panelproli Zsófi” vagyok, mert anyám egyedül nevelt, és sosem volt pénzünk menő ruhákra vagy új telefonra. Amikor hazaértem, sírva meséltem el anyának mindent, remélve, hogy végre mellém áll. Ehelyett ő csak vállat vont.
– Tudod, mit mondott Marika néni is? Hogy ezek a mai fiatalok túl érzékenyek. Régen nem volt ilyen nagy ügy ebből – mondta anyám.
Éreztem, ahogy az arcom égni kezd a szégyentől és a haragtól. Hát ennyit ér az én fájdalmam? Hogy Marika néni szerint „ez nem nagy ügy”? Hogy a szomszédok szerint „ez csak kamasz hiszti”?
Aznap este nem vacsoráztam. Becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, és csak bámultam ki az ablakon a sötét paneludvarra. Hallottam anyám hangját a konyhából, ahogy telefonon beszélgetett valakivel – talán megint Marika nénivel vagy Ilonka nénivel a harmadikról. Mindig jobban érdekelte mások véleménye, mint az enyém érzései.
Másnap reggel csendben készülődtem. Anyám próbált beszélgetni velem:
– Zsófi, ne haragudj rám! Csak… nem akarom, hogy túl nagy ügyet csinálj ebből. Az emberek mit gondolnak majd rólunk?
– Engem már nem érdekelnek az emberek! – vágtam vissza. – De úgy látom, téged annál inkább.
Az iskolában minden ugyanúgy folytatódott. A lányok összesúgtak mögöttem, az egyik fiú megint „szegény Zsófi”-nak nevezett. Egyedül ültem az ebédlőben, és úgy éreztem magam, mintha láthatatlan lennék. Hazafelé menet találkoztam Gergővel, aki régen jó barátom volt.
– Mi van veled mostanában? – kérdezte.
– Semmi – hazudtam.
– Láttam, hogy sírtál tegnap. Ha akarsz beszélni róla…
Megráztam a fejem. Már nem hittem abban, hogy bárki is megértené.
Otthon anyám éppen Marika nénivel beszélgetett az ajtóban.
– Tudod, Zsófikám mostanában olyan furcsa – mondta anyám. – Biztos csak kamaszodik.
Marika néni bólintott:
– Az én unokám is ilyen volt. Majd kinövi.
Ott álltam az előszobában, és hallgattam őket. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne is léteznék. Hogy ne kelljen ezt hallanom újra és újra.
Aznap este elhatároztam, hogy írok egy levelet anyámnak. Leírtam benne mindent: mennyire fáj, hogy sosem áll mellém; hogy mindig mások véleményére hallgat; hogy úgy érzem, mintha nem is lennék fontos neki. A levelet az éjjeliszekrényére tettem.
Másnap reggel anyám szeme vörös volt a sírástól.
– Zsófi… én nem tudtam, hogy ennyire bánt ez téged – suttogta.
– Pedig elmondtam már ezerszer – válaszoltam halkan.
Egy ideig csendben ültünk egymás mellett. Aztán anyám megszólalt:
– Tudod… amikor apád elhagyott minket, mindenki azt mondta, hogy biztos én rontottam el valamit. Azóta mindig próbáltam megfelelni másoknak… talán túlzottan is.
Először láttam rajta őszinte sebezhetőséget. De még mindig ott volt bennem a harag és a csalódás.
Azóta eltelt néhány év. Most már egyetemista vagyok Szegeden. Ritkán járok haza, de amikor igen, anyám próbál közeledni hozzám. Néha sikerül neki, néha nem. A múltat nem lehet kitörölni egyetlen bocsánatkéréssel.
Még mindig gyakran eszembe jut az a nap a konyhában. Vajon mi lett volna másképp, ha anyám akkor mellém áll? Ha nem érdekelte volna annyira Marika néni vagy Ilonka néni véleménye?
Talán sosem fogom megtudni.
De ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni egy ilyen törést egy anya-lánya kapcsolatban? Vagy vannak sebek, amelyek örökre megmaradnak?