A testvérem meghívott minket karácsonyra – a felesége viszont mindent ellenez

– Nem akarom, hogy idén nálunk legyen a karácsony! – csattant fel Dóra, a testvérem felesége, miközben Alex, a bátyám zavartan nézett rám. Az asztalnál ültem, anyám épp a töltött káposztát tálalta ki, és mindenki érezte, hogy valami megváltozott a levegőben.

Gyerekkorom óta minden ünnepet ugyanúgy töltöttünk: anyám főzött, apám díszítette a fát, mi pedig Alexszel segítettünk, amiben tudtunk. Aztán Alex megnősült, Dóra pedig valahogy mindig kívülállónak tűnt. Az első évben még próbált beilleszkedni, de sosem tudott igazán része lenni a családunknak. Most pedig itt álltunk: Alex először hívott meg minket magukhoz karácsonyra, de Dóra már az elején világossá tette, hogy nem örül neki.

– Miért baj az, ha most nálatok lennénk? – kérdeztem halkan, próbálva nem olajat önteni a tűzre.

– Mert ez az én otthonom is! – vágta rá Dóra. – És nem akarok egész nap főzni, takarítani, aztán nézni, ahogy mindenki csak ül és kritizálja a szaloncukor színét!

Alex lesütötte a szemét. Anyám megmerevedett egy pillanatra, majd mosolyt erőltetett magára.

– Nem kell főznöd, Dóra. Én mindent elhozok – mondta csendesen.

De Dóra csak legyintett.

– Nem erről van szó! Egyszerűen… ez az egész túl sok nekem. Minden évben ugyanaz: ti mindent együtt csináltok, én meg csak néző vagyok. Most meg még az otthonomba is bejöttök ezzel az egész cirkusszal!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Dórának igaza is van valahol. Anyám tényleg mindent kézben tartott, és sosem engedte igazán közel magához Dórát. De hát így nőttünk fel! A hagyományaink voltak az utolsó biztos pontok az életünkben.

– Mi lenne, ha idén tényleg változtatnánk? – szólaltam meg végül. – Lehetne közös főzés. Vagy mindenki hozhatna valamit. Nem kell mindent anyának csinálnia.

Anyám arca elkomorult.

– Nekem ez nem teher – mondta halkan. – Szeretek főzni nektek. Ez az én ajándékom.

Dóra felnevetett, de inkább volt benne keserűség, mint vidámság.

– Igen, csak aztán mindenki azt várja el, hogy más is így csinálja. Én nem vagyok ilyen anya. És nem is akarok az lenni!

Alex ekkor végre megszólalt:

– Dóra, én csak azt szeretném, ha végre együtt lennénk. Mindig anyáéknál vagyunk, mintha nekünk nem is lenne saját családunk.

A csend nyomasztó volt. Apám ekkor letette a villáját.

– Talán tényleg ideje lenne új hagyományokat teremteni – mondta lassan. – De ehhez mindenkinek engednie kell egy kicsit.

Aznap este hazamentem, és órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi karácsonyok: ahogy Alexszel együtt díszítettük a fát, anyám süteményillatú keze, apám halk nevetése. Most pedig úgy tűnt, mindez széthullik egyetlen vita miatt.

Másnap Alex felhívott.

– Sajnálom a tegnapit – mondta fáradt hangon. – Dóra tényleg kimerült mostanában. De szeretném, ha eljönnétek hozzánk. Akárhogy is lesz.

– És Dóra mit szól ehhez? – kérdeztem óvatosan.

– Megpróbálom meggyőzni… De ha nem sikerül…

Elhallgatott. Tudtam, hogy mennyire szereti Dórát, de azt is tudtam, mennyire fontos neki a család.

A következő napokban mindenki feszült volt. Anyám mégis elkezdett sütni-főzni – mintha semmi sem történt volna. Apám csendesebb lett. Én pedig azon gondolkodtam: vajon tényleg annyira ragaszkodunk a hagyományainkhoz, hogy közben elveszítjük egymást?

Végül eljött a karácsony napja. Anyám egy hatalmas kosár étellel állt meg Alexék ajtaja előtt. Dóra nyitott ajtót – látszott rajta, hogy nem örül igazán.

– Boldog karácsonyt – mondta anyám halkan.

Dóra bólintott.

– Gyertek be…

Az asztalhoz ültünk. Feszengve ettünk, senki sem beszélt igazán. Aztán egyszer csak Dóra felállt.

– Bocsánatot kérek… csak… ez nekem nehéz – mondta remegő hangon. – Olyan érzés, mintha mindig kívülálló lennék ebben a családban.

Anyám odament hozzá és átölelte.

– Sajnálom, ha ezt éreztük veled… Nem akartam kizárni senkit. Csak féltem attól, hogy elveszítem azt a keveset is, ami összetart minket.

Dóra sírni kezdett. Alex odalépett hozzájuk és megfogta a kezét.

Életemben először éreztem úgy: talán tényleg lehet másképp is ünnepelni. Talán nem az számít igazán, hol vagyunk vagy ki főzi az ételt – hanem az, hogy együtt vagyunk-e egyáltalán.

Most itt ülök az üres tányérok között és azon gondolkodom: vajon hány családban zajlik le ugyanez minden ünnepen? Hányan ragaszkodunk görcsösen a régihez úgy, hogy közben elfelejtjük: egymást kellene választanunk?

Ti mit gondoltok? Lehet új hagyományokat teremteni anélkül, hogy elveszítenénk egymást?