A hóban talált család – Egy magyar milliárdos szíve és a valóság hidege

– Nem hagyhatom itt! – kiáltottam rá a sofőrömre, amikor megláttam a kisfiút a hóban, a Nyugati pályaudvar mögötti parkban. A hópelyhek sűrűn hullottak, a város fényei elmosódtak a párás ablakon túl. A Mercedes melegében ültem, öltönyöm makulátlan, telefonomban újabb e-mail villogott: „Holnap reggel 8-kor szerződés aláírása!” De most minden másodlagos lett.

A fiú reszketett, rongyos kabátban, karjában egy takaróba bugyolált csecsemővel. A magyar tél kegyetlen, ezt gyerekkoromból tudom – de én már régen elfelejtettem, milyen az utcán fázni. Most mégis mintha visszarántott volna valami régi, eltemetett félelem.

– Hé, kisfiam! – szólítottam meg. – Mit keresel itt ebben az időben?

A fiú először hátrált, de aztán a szemembe nézett. – Nem tudok hova menni – mondta halkan. – Anyu meghalt. Ez itt a húgom, Lili. Nem akarom, hogy baja essen.

A szívem összeszorult. A nevem Szabó Gábor, ötvenhárom éves vagyok, ingatlanfejlesztő, akit mindenki csak rideg üzletembernek tart. De most… most csak egy ember voltam a hóban álló gyerek előtt.

– Gyere be az autóba! – mondtam végül. – Megmelegedtek, aztán kitaláljuk, mi legyen.

A sofőröm, Laci, hitetlenkedve nézett rám. – Főnök, biztos ezt akarja? Ezek a gyerekek… ki tudja, honnan jöttek?

– Ha nem tetszik, hívj taxit magadnak – vágtam vissza dühösen.

A fiú és a csecsemő beszálltak. Lili arca piros volt a hidegtől, keze apró ökölbe szorult. Laci kelletlenül indított. Az úton hazafelé egyre csak azon járt az agyam: mit fogok kezdeni velük? Mit szól majd az ügyvédem? A családom? A sajtó?

Otthon, a Rózsadombon, minden steril és csendes volt. A házvezetőnőm, Ilonka néni tágra nyílt szemmel fogadott.

– Gábor úr… ezek kik?

– Vendégek – mondtam. – Készítsen meleg teát és valami ennivalót.

A fiú – később megtudtam, hogy Marcinak hívják – leült az asztalhoz. Lili sírt. Ilonka néni ölébe vette, ringatta.

– Hol laktatok eddig? – kérdeztem Marcitól.

– Egy albérletben anyuval. De amikor meghalt… nem volt pénzünk tovább maradni. Az utcán aludtunk két napja.

A gyomrom görcsbe rándult. Eszembe jutott apám: amikor anyám meghalt, ő is magunkra hagyott minket egy panelban Újpesten. Akkor fogadtam meg: én soha nem leszek kiszolgáltatott.

Most mégis két gyerek sorsa lett a kezemben.

Aznap este nem aludtam. Telefonáltam az ügyvédemnek:

– Zoltán, mit tehetek? Találtam két gyereket az utcán…

– Gábor, ez nem ilyen egyszerű! Ha bejelented a hatóságoknak, lehet, hogy állami gondozásba kerülnek! Ha nem jelented be… bajba kerülhetsz! Gondold át!

De én már döntöttem. Másnap reggel felhívtam a gyermekvédelmet. Kijött egy fiatal szociális munkás lány: Tóth Réka.

– Gábor úr… ön tényleg befogadná őket? Tudja, mennyi papírmunka ez? És ha kiderül valami a múltjukból?

– Nem érdekelnek a papírok! – csattantam fel. – Ezeknek a gyerekeknek most család kell!

Réka bólintott, de láttam rajta a kételyt.

Az első napokban minden új volt mindannyiunknak. Marci félve ült le az asztalhoz enni; Lili sírt éjszakánként. Ilonka néni próbált anyáskodni felettük.

Egyik este Marci odajött hozzám:
– Maga tényleg nem haragszik ránk?
– Miért haragudnék?
– Mert anyu azt mondta mindig: a gazdag emberek nem szeretik a szegényeket.

Ez úgy ütött szíven, mint egy pofon.
– Én sem szerettem mindig magamat – vallottam be halkan.

Közben a családom is megtudta: a húgom, Éva felhívott.
– Gábor! Megőrültél? Két idegen gyereket viszel haza? Mi lesz, ha lopnak? Vagy ha megrágalmaznak?
– Éva, ezek csak gyerekek! Ha te láttad volna őket…
– Neked nincs saját családod! Miért most akarsz hősködni?

Ez fájt. Valóban: sosem volt saját gyerekem. A munkának éltem. Most először éreztem: talán ezért kellett találkoznom Marcival és Lilivel.

A sajtó is ráharapott: „Milliárdos gyerekeket mentett az utcáról!” – harsogta a Blikk címlapja. Az üzlettársaim közül többen elfordultak tőlem.
Egyikük, Kiss Attila odajött hozzám egy tárgyalás után:
– Gábor, ez öngól! Az emberek azt hiszik majd, hogy bűntudatból csinálod… vagy PR-fogás!
– Nem érdekel! – szóltam vissza dühösen.

Közben Marci lassan oldódott. Egy este együtt néztük a Fradi meccset; Lili az ölemben aludt el.
– Maga tényleg szeret minket? – kérdezte Marci félénken.
– Igen – mondtam ki először őszintén életemben.

De jöttek a nehézségek is: Marci az iskolában csúfolódás céltáblája lett („a milliárdos fattya”). Lili bölcsődében sírt az idegenek között. Éjszakánként hallottam Marcit sírni: „Anyu… ne hagyj itt!”

Egy este összevesztem Ilonka nénivel:
– Gábor úr! Maga nem tud apa lenni! Ezeknek a gyerekeknek szeretetre van szükségük!
– És szerinted mit csinálok?!
– Dolgozik reggeltől estig! Próbáljon meg velük lenni!

Igaza volt. Másnap szabadságot vettem ki először húsz év után. Elmentünk állatkertbe; Marci először nevetett igazán.

Pár hónap múlva Réka visszajött ellenőrizni:
– Hogy bírja?
– Nehezen – vallottam be. – De boldog vagyok.
– Tudja… kevés ilyen történetet látok nap mint nap.

Marci végül rám mosolygott:
– Gábor bácsi… lehetne maga az apukám?
A könnyeimet nyeltem vissza.
– Megpróbálhatjuk együtt…

Most már együtt vagyunk hárman. Néha még mindig félek: elég jó vagyok-e nekik? Vajon mások helyében ki mit tett volna? És tényleg: képes lehet egyetlen döntés megváltoztatni két (vagy három) ember életét örökre?

„Ti mit tennétek a helyemben? Elég egy jó szándék ahhoz, hogy család legyünk?”