„Vigyáznál anyámra, amíg távol vagyok?” – Hogyan találtam új értelmet a nyugdíjas éveimben

– Marika néni, kérem, ne menjen ki az udvarra egyedül! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam befejezni a reggeli kávémat. Az ablakon át láttam, ahogy Marika néni, Éva anyukája, már megint a kapu felé tartott, mintha valaki várná odakint.

Éva, a szomszédom, már évek óta Kanadában dolgozik ápolónőként. Amikor a lányom esküvője volt tavalyelőtt, Éva nem tudott hazajönni, de egy vastag borítékot küldött ajándékba. Azt hittem, ezzel le is zárult a kapcsolatunk, de tévedtem. Miután nyugdíjba mentem, hirtelen rengeteg szabadidőm lett. Egy évvel az esküvő után végre nagymama lettem, és boldogan vigyáztam az unokámra. De az örömöm nem tartott sokáig: a lányomék elköltöztek Debrecenbe a férje munkája miatt.

Egyik délután Éva becsöngetett hozzám. Fáradtnak tűnt, a hangja remegett.
– Kati néni, nagy szükségem lenne a segítségére. Anyám egyre feledékenyebb, és én nem tudok hazajönni. Megtenné, hogy néha ránéz? Csak amíg találok valakit…

Nem tudtam nemet mondani. Marika nénit régóta ismertem, gyerekkoromban is mindig adott nekem egy szelet kalácsot. De most más volt: Marika néni zavartan kevergette a teáját, néha rám sem ismert.

Az első napokban minden új volt. Reggelente átmentem hozzá, segítettem felöltözni, reggelit készítettem. Néha mesélt a régi időkről: „Tudja, Kati, amikor még élt az uram…”, de aztán hirtelen elhallgatott, mintha elfelejtette volna, hol van.

A családom nem értette, miért vállaltam el ezt az egészet.
– Anyu, miért nem pihensz inkább? – kérdezte a fiam telefonon. – Végre lenne időd magadra!
– Nem tudom – válaszoltam –, de úgy érzem, szükség van rám.

A napok egyre nehezebbek lettek. Marika néni néha dühös lett rám.
– Hagyjon békén! Nem vagyok gyerek! – kiabálta egyszer, amikor segíteni akartam neki fürdeni.

Este sokszor sírtam. Úgy éreztem, elveszítem önmagam ebben az új szerepben. A barátnőim is furcsán néztek rám.
– Minek neked ez a teher? – kérdezte Ilonka. – Nem a te dolgod.

De minden alkalommal, amikor Marika néni rám mosolygott – még ha csak egy pillanatra is –, úgy éreztem, valami jót teszek.

Egyik nap Éva hívott Kanadából.
– Kati néni, annyira hálás vagyok! Nem tudom, mit csinálnék maga nélkül…
A hangja megtört volt. Hallottam benne a bűntudatot és a távolság fájdalmát.

Aztán jött a fordulat: Marika néni egyik reggel eltűnt. A szívem majd kiugrott a helyéről. A szomszédokkal együtt kerestük az utcán. Végül a régi játszótérnél találtam rá; ott ült egy padon és sírdogált.
– Haza akarok menni… – suttogta.
– Itt vagyok magával – mondtam halkan –, hazamegyünk együtt.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon jól teszem-e? Vajon tényleg segítek neki? Vagy csak magamat áltatom?

A családommal is egyre több lett a vita. A fiam szerint túl sokat vállalok.
– Anyu, ez már nem egészséges! Mi lesz veled?
De amikor ránéztem Marika nénire – ahogy csendben ül az ablak előtt és nézi az őszi esőt –, rájöttem: én is félek az öregedéstől, a magánytól. Talán ezért ragaszkodom hozzá ennyire.

Karácsony előtt Éva hazajött pár napra. Amikor meglátta anyját és engem együtt teázni, elsírta magát.
– Kati néni… maga mentette meg anyámat.

Az ünnepek alatt sokat gondolkodtam: vajon mi lesz velem, ha egyszer én is ilyen elesett leszek? Lesz-e valaki mellettem? Vagy mindannyian magunkra maradunk végül?

Most itt ülök Marika néni mellett, fogom a kezét. Néha már nem tudja kimondani a nevemet sem – de amikor rám mosolyog, érzem: mégis számítok valakinek.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet segíteni másokon anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?