A húgom döntött helyettem – Egy családi háború története
– Anyu nem megy sehova! – ordítottam a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel markolva a bögrét. A vonal másik végén Katalin, a húgom, higgadtan válaszolt:
– Már mindent elintéztem, Zsuzsa. Holnap jön az ingatlanos, és az otthon is visszajelzett. Anyának ott lesz a legjobb.
A szívem hevesen vert. Még fel sem ébredtem rendesen, de máris úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. Anyu, az én drága anyám, akit egész életemben védelmezni próbáltam, most egyedül állt két lánya között, akik egymás torkának estek.
– Kati, ezt nem döntheted el egyedül! – próbáltam visszafogni magam, de a hangom elcsuklott. – Legalább beszélhettél volna velem előtte!
– És mikor? Amikor végre ráérsz két műszak között? Vagy amikor a gyerekeidet viszed különórára? Én vagyok itt minden nap anyuval! Én látom, hogy már nem bírja egyedül! – csattant fel Katalin.
A falióra kattogása hirtelen hangosabbnak tűnt, mint valaha. A lakásban csend volt, csak az én zihálásom töltötte be a teret. A gyerekeim még aludtak. Egy pillanatra elöntött a szégyen: tényleg csak hetente egyszer tudtam anyuhoz menni. De hát dolgozom, két gyereket nevelek egyedül! Katalin viszont közelebb lakik hozzájuk, nincs családja, nincs gyereke – mindig is ő volt az, aki mindent kézben akart tartani.
Letettem a telefont. Azonnal tudtam: mennem kell. Felkaptam a kabátomat és rohantam ki a hideg márciusi reggelbe. A buszon végig az járt a fejemben: hogyan történhetett ez meg? Hogy jutottunk idáig?
Anyu panelházi lakása Zuglóban mindig is menedék volt számomra. Most azonban idegennek éreztem magam már az ajtó előtt is. Anyu nyitott ajtót – törékeny, ősz hajú asszony, aki még mindig próbált mosolyogni.
– Zsuzsikám, hát te ilyen korán? – kérdezte meglepetten.
– Beszélnünk kell, anyu – mondtam halkan.
Leültünk a konyhában. Anyu teát főzött, ahogy mindig. Néztem az öreg kezeit, ahogy remegve önti a vizet.
– Anyu… Kati azt mondta… azt mondta, hogy eladja a lakást és beköltöztet egy otthonba…
Anyu szeme megtelt könnyel.
– Tudom… Tegnap hozott valami papírt is… Azt mondta, írjam alá… Nem értettem pontosan… De olyan fáradt vagyok már mindentől…
Összeszorult a torkom.
– Anyu, te ezt akarod?
– Nem tudom… Félek egyedül… De ez az otthonom… Itt minden emlék…
Ekkor nyílt az ajtó. Katalin lépett be – határozottan, mintha ő lenne itt az úr.
– Jó reggelt – mondta szárazon. – Látom, már mindenki itt van.
Felálltam.
– Kati, ezt nem teheted meg! Anyu nem akar menni!
– Zsuzsa, ne csinálj jelenetet! Én vagyok itt minden nap! Tegnap is majdnem leejtette a fazekat! Ha valami történik vele, ki lesz a hibás? Te? Mert te csak akkor jössz, amikor ráérsz?
Anyu közénk nézett – két lánya között vergődött.
– Lányok… ne veszekedjetek miattam…
Katalin leült mellé és megsimogatta a kezét.
– Anyu, én csak jót akarok neked. Ott biztonságban leszel. Itt már nem tudunk vigyázni rád.
Éreztem, hogy forr bennem az indulat.
– És ha én magamhoz vennélek? Nálam is elférsz!
Katalin felnevetett.
– A másfél szobás lakásodban? Két gyerek mellett? Ne nevettess!
Anyu csendben sírt. Életemben először láttam ilyen megtörten.
– Nem akarok terhet jelenteni senkinek…
Katalin hangja megenyhült.
– Nem vagy te teher… De nekünk is van életünk…
A következő órákban minden szó fájt. Előkerültek régi sérelmek: hogy én mindig anyu kedvence voltam; hogy Katalin sosem ment férjhez miattunk; hogy én sosem segítettem eleget; hogy ő mindig mindent feláldozott…
Végül anyu szólt közbe:
– Elég! Nem akarom ezt hallgatni! Nekem már csak ti vagytok! Ha miattam veszekszetek, inkább tényleg elmegyek bárhova!
Csend lett. Katalin rám nézett – először láttam rajta bizonytalanságot.
– Zsuzsa… én tényleg félek. Tegnap anyu majdnem elesett. Ha nem vagyok ott…
Sóhajtottam.
– Értem… De kérlek… ne dönts nélkülem! Ez mindkettőnk anyja!
Aznap este órákig beszélgettünk hármasban. Megnéztük együtt az otthon honlapját is – szép volt, tiszta, de ridegnek tűnt. Felhívtam egy régi barátnőmet ismerős ápolónőt ajánlani. Végül abban maradtunk: keresünk egy gondozónőt heti három napra, és ha nem válik be, újra leülünk beszélni.
Az első hetek nehezek voltak: anyu bizalmatlan volt az idegenhez; Katalin folyton ellenőrzött mindent; én pedig próbáltam egyensúlyozni munka és család között. De lassan javultak a dolgok: anyu megszerette Marikát, a gondozónőt; Katalin is lazított; én pedig igyekeztem többet jelen lenni.
Egy este anyu így szólt hozzám:
– Zsuzsikám… örülök, hogy nem engedted eladni ezt a lakást… Itt érzem magam otthon igazán…
Katalin is bocsánatot kért tőlem pár hét múlva:
– Sajnálom, hogy nélküled akartam dönteni… Csak annyira féltem…
Megöleltük egymást. Tudtam: egyikünk sem hibás igazán – csak másképp szeretjük anyut.
Most már együtt vigyázunk rá. Néha még összekapunk apróságokon – de már tudjuk: minden döntést közösen kell meghoznunk.
Néha azon gondolkodom: hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hány testvér veszekszik azon, ki áldoz többet? Hány idős ember retteg attól, hogy elveszíti otthonát?
Ti mit tennétek a helyemben? Van-e jó döntés ilyen helyzetben? Vagy csak annyi marad: együtt sírni és együtt nevetni azokkal, akiket szeretünk?