Egy családi ünnep, ami mindent megváltoztatott – Hogyan szakadt szét a családom egyetlen este alatt
– Anyu, kérlek, próbálj meg kedves lenni Jázminnal ma este – suttogta Dávid a kapuban, miközben a két kislány, Lili és Anna, izgatottan ugrált mellettünk. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez az este fontos lesz, de már előre éreztem a feszültséget a levegőben.
A ház, ahol Dávidék élnek, Jázmin apjának ajándéka volt az esküvőjükre. Mindig is furcsa érzés volt belépni oda – mintha sosem lennék igazán otthonos vendég. Az elmúlt években Dávid és Jázmin vettek egy másik lakást is, amit kiadnak, hogy törlesszék a hitelt. Büszke voltam rájuk, de valahogy mindig azt éreztem, hogy Jázmin sosem fogadott el igazán.
Az ünnepség apropója Anna ötödik születésnapja volt. A nappali tele volt lufikkal, süteményekkel és gyerekzsivajjal. Lili odarohant hozzám: – Mama! Nézd, milyen szép ruhám van! – ölelt át. Az ilyen pillanatokért éltem.
Jázmin azonban már az első perctől kezdve feszülten figyelt. Amikor leültem a kanapéra, odasúgta Dávidnak: – Remélem, anyukád nem fogja most is kritizálni a tortát. Mintha nem hallottam volna. Próbáltam nem törődni vele.
A vacsora alatt mindenki igyekezett udvarias lenni. Próbáltam beszélgetni Jázminnal: – Nagyon finom lett a töltött káposzta. – Köszönöm – felelte hűvösen, majd rögtön témát váltott. Dávid zavartan nézett rám.
Aztán eljött az ajándékozás ideje. Én egy kézzel hímzett terítőt vittem Annának – a családi hagyomány része. Jázmin arca elkomorult: – Köszönjük, de igazából már nincs helyünk ilyen dolgoknak. A gyerekeknek inkább játék kellene.
A szoba elcsendesedett. Lili rám nézett nagy szemekkel, Anna pedig zavartan forgatta a terítőt a kezében. Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő.
– Sajnálom, ha nem tetszik – mondtam halkan.
– Nem erről van szó – vágott közbe Jázmin –, csak annyi mindenünk van már, és próbálunk rendet tartani. Nem akarunk felesleges dolgokat.
Dávid próbált közvetíteni: – Anyu csak jót akart…
– Mindig csak a te anyád! – csattant fel Jázmin. – Soha nem kérdezed meg, hogy én mit szeretnék! Mindig csak az ő hagyományai!
A gyerekek sírni kezdtek. Én felálltam, és remegő kézzel letettem az ajándékot az asztalra.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek – mondtam csendesen.
Dávid utánam jött az előszobába. – Anyu, ne haragudj… Jázmin mostanában nagyon stresszes…
– Értem én, fiam – feleltem –, de úgy érzem, nincs már helyem ebben a családban.
Aznap este hazamentem egyedül a kis lakásomba. Egész éjjel forgolódtam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el? Vagy csak egyszerűen nem tudok beilleszkedni abba az életbe, amit Dávid és Jázmin építettek maguknak?
A következő hetekben Dávid többször hívott, de mindig csak röviden beszéltünk. Jázmin egyszer sem keresett. Az unokáimat csak fényképeken láttam viszont.
Egyik este Lili titokban felhívott videón: – Mama, mikor jössz hozzánk? Hiányzol! – A könnyeimet visszafojtva válaszoltam: – Most egy ideig nem megyek, kicsim… De mindig gondolok rátok.
Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg így kellett ennek történnie? Lehetett volna másképp? Vagy néha tényleg jobb távol maradni attól, ahol már nem vagyunk szívesen látott vendégek?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet még javítani egy ilyen kapcsolatot? Vagy el kell engedni azt, ami már régóta fáj?