„Mindent megtettünk a lányunkért, de most idegenként kezel” – Egy magyar anya vallomása

– Emese, legalább egy köszönömöt mondhatnál! – csattantam fel, miközben a hűtőből kipakoltam a frissen hozott rántott húst és levest. A lányom csak a telefonját nyomkodta, mintha ott sem lennék. A férje, Gábor, a nappaliban ült, és a tévét bámulta. A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig?

Mindig is mindent megtettem Emeséért. Egyetlen gyermekünk volt, későn született, és talán túlságosan is féltettük. A férjem, Laci, és én mindketten dolgoztunk, hogy megadhassunk neki mindent: zongoraórák, angol tanfolyam, balett – sosem mondtunk nemet. Amikor felvették az ELTE-re, büszkeségtől dagadt a mellem. Akkor még úgy tűnt, minden rendben lesz.

Aztán jött Gábor. Egy vidéki fiú, szerény családból. Nem volt rossz ember, de sosem értettem, miért pont ő. Emese ragaszkodott hozzá, mi pedig elfogadtuk – vagy legalábbis próbáltuk. Az esküvőjük szép volt, bár titokban reméltem, hogy idővel majd rájön, hogy többre is vihetné.

Az első év után jöttek a gondok. Gábor elvesztette az állását egy gyárbezárás miatt. Emese akkor már tanított egy általános iskolában, de az ő fizetése kevés volt albérletre és mindennapokra. Laci azt mondta: „Segítenünk kell nekik.” Így hát minden hónapban vittünk nekik pénzt, élelmiszert, sőt, néha még a rezsit is mi fizettük ki.

Eleinte hálásak voltak. Emese gyakran hívott fel: „Anya, köszönöm! Nélkületek nem menne.” De ahogy teltek a hónapok, valami megváltozott. Egyre ritkábban keresett minket. Ha mentünk hozzájuk, Gábor mindig feszengve ült az asztalnál. Egyszer hallottam is, ahogy azt mondja Emesének: „Nem akarom, hogy mindig a szüleid oldják meg a problémáinkat.”

Próbáltam finoman jelezni: „Gábor, ha segítség kell, szóljatok bátran!” De csak bólintott, és elfordult. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

Aztán egy vasárnap délután történt az igazi törés. Épp egy nagy fazék gulyáslevest vittem át nekik – tudtam, hogy Emese szereti. Amikor beléptem az ajtón, hallottam, ahogy veszekednek:

– Elegem van abból, hogy anyád mindenbe beleszól! – kiabálta Gábor.
– Ő csak segíteni akar! – válaszolta Emese sírós hangon.
– De nem vagyunk gyerekek! Nem akarom, hogy mindenki azt higgye, semmirekellő vagyok!

Megálltam az előszobában. A kezem remegett a fazék fülén. Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek a probléma forrása.

Aznap este Lacinak sírva meséltem el mindent.
– Talán tényleg túlzásba vittük – mondta csendesen.
– De hát csak jót akartunk! – zokogtam.
– Néha hagyni kell őket hibázni is.

Próbáltam visszafogni magam. Nem hívtam fel őket naponta háromszor. Nem vittem át hetente főtt ételt. De Emese sem keresett minket. Hetek teltek el anélkül, hogy hallottam volna felőle.

A karácsony közeledtével Laci azt mondta: „Hívd meg őket hozzánk.” Megtettem. Emese rövid üzenetben válaszolt: „Idén otthon maradunk.”

A szívem megszakadt. Ott ültünk ketten az ünnepi asztalnál, és csak néztük a régi családi fotókat. Hol rontottuk el? Túl sokat adtunk? Túl keveset? Miért lettünk idegenek egymás számára?

Egy januári napon váratlanul csöngettek. Emese állt az ajtóban könnyes szemmel.
– Anya… beszélhetnénk?
Beengedtem. Leültünk a konyhában.
– Sajnálom – kezdte halkan –, de néha úgy érzem, megfulladok attól a sok törődéstől… Szeretlek titeket, de szeretném a saját életemet élni.
– Csak segíteni akartunk – mondtam megtörten.
– Tudom… de néha hagynotok kellene hibázni is.

Sokáig beszélgettünk azon az estén. Nem oldódott meg minden varázsütésre. De talán elkezdtük megérteni egymást.

Most itt ülök a nappaliban, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet túl sokat adni annak, akit szeretünk? Vagy csak rosszul fejezzük ki a szeretetünket? Ti mit gondoltok erről?