Az utolsó igazság – Egy magyar család titkai és a megbocsátás ára

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondtad! – csattantam fel, miközben a kanál remegett a kezemben. A vasárnapi húsleves illata még ott lebegett a levegőben, de a családi asztalnál mindenki megdermedt. Anyám arca sápadt volt, mint a fal, öcsém, Bence, csak bámult maga elé, mintha nem is értené, mi történik. Apám viszont nyugodtan, szinte közönyösen nézett ránk.

– Sajnálom, de így döntöttem – mondta csendesen. – Már régóta nem vagyok boldog. Katalin mellett újra fiatalnak érzem magam.

Anyám ajka megremegett. – És mi lesz velünk? Mit mondasz majd a szomszédoknak? A gyerekeidnek? Nekem? – hangja elcsuklott.

Én, mint legidősebb lány, azonnal éreztem a felelősséget a vállamon. Mindig is én voltam az, aki próbálta összetartani a családot, aki anyámnak segített a háztartásban, Bencét tanította matekra, és apámat próbálta megérteni akkor is, amikor késő estig dolgozott vagy éppen túl sokat ivott a barátaival.

De most minden darabokra hullott.

Aznap este anyám sírt a konyhában. – Miért pont most? Miért pont nekünk? – kérdezte újra és újra. Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem, és hagytam, hogy a könnyei átáztassák a vállamat.

Másnap apám már nem jött haza. Egy hétig csak üzeneteket küldött: „Ne aggódjatok értem.” „Majd beszélünk.” „Szeretlek titeket.” De ezek az üzenetek üresek voltak, mint egy kifacsart citrom.

A családunkban mindig is voltak titkok. Anyám fiatalkorában szerelmes volt egy másik férfiba, de apám miatt lemondott róla. Apám sosem tudta feldolgozni, hogy nagyapám soha nem dicsérte meg semmiért. Bence mindig is úgy érezte, hogy ő csak pótgyerek – én vagyok az elsőszülött, én vagyok a fontosabb.

Most viszont mindannyian ugyanabban a hajóban ültünk: elárultak minket.

A nagymama is bekapcsolódott a családi drámába. – Régen ilyen nem fordulhatott volna elő! – mondta felháborodva. – Az én időmben egy asszony tűrt, egy férfi pedig hazajárt! – De anyám csak legyintett.

– Anyu, ez már nem az a világ – válaszoltam halkan. – De akkor sem érdemelted ezt meg.

A következő hetekben minden nap egy harc volt. Anyám depresszióba süllyedt; alig evett, csak bámulta a tévét vagy az ablakot. Bence elkezdett lógni az iskolából, én pedig próbáltam mindent kézben tartani: főztem, takarítottam, dolgoztam az egyetemi beadandóimon és közben titokban sírtam esténként a fürdőszobában.

Egy este Bence dühösen vágta be maga mögött az ajtót.
– Miért nem csinálsz semmit? Miért nem hívod vissza apát? Miért nem harcolsz érte? – ordította anyánkra.
Anyám csak lehajtotta a fejét.
– Nem lehet valakit visszatartani, aki már elment – suttogta.

Én ekkor döntöttem el: beszélek apámmal. Felhívtam.
– Apa, ezt nem teheted velünk! Nem csak anyát hagytad el, hanem minket is! – zokogtam bele a telefonba.
– Tudom, kicsim… De én is ember vagyok. Jogom van boldognak lenni – mondta halkan.
– És nekünk? Nekünk nincs jogunk hozzá? – kérdeztem vissza.
Csönd lett. Aztán letette.

A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttünk: „Na, ott mennek a Szabóék… Az apa lelépett egy fiatalabb nővel…” A barátnőim közül többen eltávolodtak tőlem; mintha az én szégyenem lenne apám döntése.

Egy nap Katalin is megjelent nálunk. Fiatal volt, szőke és magabiztos. Anyám ajtót nyitott neki.
– Mit akarsz? – kérdezte fagyosan.
– Csak beszélni szeretnék… Sajnálom… Nem akartam tönkretenni egy családot…
Anyám csak bólintott.
– Már megtetted.
Katalin zavartan állt az ajtóban, majd elment. Én csak néztem anyámat: soha nem láttam még ilyen erősnek és törékenynek egyszerre.

Az idő telt. Apám néha-néha felhívott minket; néha pénzt küldött Bence zsebpénzére vagy virágot anyák napjára. De soha nem jött vissza igazán. Anyám lassan összeszedte magát; visszament dolgozni az óvodába, ahol szerették őt a gyerekek. Bence is kezdett javulni; egyszer még azt is mondta nekem:
– Lehet, hogy apa nélkül jobb lesz…
Nem tudtam mit felelni.

Egy év telt el így. Egy napon apám váratlanul megjelent az ajtóban.
– Beszélhetnénk? – kérdezte bűnbánóan.
Anyám beengedte. Leültünk mindhárman az asztalhoz; ugyanahhoz az asztalhoz, ahol minden elkezdődött.
– Hibáztam – mondta apám. – De szeretném jóvátenni…
Anyám sokáig hallgatott. Aztán megszólalt:
– Nem lehet mindent jóvátenni. De talán egyszer megbocsátok…
Éreztem, ahogy bennem is oldódik valami; mintha végre levegőt kapnék hónapok után.

Azóta lassan tanuljuk újra egymást: hogyan lehet együtt élni anélkül, hogy minden nap a múltat vágjuk egymás fejéhez. Néha még mindig fáj; néha még mindig haragszom apámra és anyámra is – mert hagyta magát összetörni. De már tudom: nincs tökéletes igazság vagy igazságtalan alku egy családban. Csak emberek vannak hibákkal és reményekkel.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki egyszer már mindent elvett tőlünk? Ti mit tennétek a helyemben?