„Miért nem szólsz hozzám?” – Egy házasság csendje a nyugdíj után

– Még egy kávét? – kérdeztem halkan, miközben a bögréjébe töltöttem a frissen főzött italt. A kanál koppant a csészén, de ő csak bámulta a terítőt, mintha ott keresné a választ minden kimondatlan kérdésünkre.

– László, legalább egy jó reggeltet mondhatnál – próbáltam újra, de csak a hűtő zümmögése felelt.

Azóta, hogy eljött az utolsó munkanapja a gyárból, mintha valami kihunyt volna benne. Nem voltak nagy veszekedések, nem voltak könnyek vagy ajtócsapkodás. Egyik napról a másikra egyszerűen elnémult. Először azt hittem, csak idő kell neki, hogy megszokja az új életet. De hetek teltek el, és László egyre inkább eltűnt mellőlem.

A lányunk, Zsófi is észrevette.

– Anya, mi van apával? – kérdezte egyik este telefonon. – Olyan furcsa volt múltkor is, alig szólt hozzánk.

– Nem tudom, kicsim – sóhajtottam. – Próbálok beszélni vele, de mintha falnak beszélnék.

Aztán egy este, amikor már nem bírtam tovább a csendet, leültem mellé a kanapéra.

– László, kérlek… mondd el, mi bánt! Nem bírom ezt a némaságot.

Felnézett rám, de csak egy pillanatra. A szeme üres volt, fáradt.

– Nincs mit mondanom – felelte halkan.

– De hát… együtt vagyunk már harminc éve! Mindent megbeszéltünk eddig. Most miért nem?

– Mert nincs miről beszélni – vonta meg a vállát.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Talán túl sokat dolgozott? Talán én is hibáztam? Túl sokáig éltem bele magam abba, hogy minden rendben van?

Másnap reggel Zsófi váratlanul beállított az unokákkal. A gyerekek hangosan játszottak a nappaliban, én pedig próbáltam mosolyogni. László csak ült a fotelben, és néha odapillantott rájuk, de nem szólt semmit.

– Apa! – kiáltotta Bence, az ötéves unokánk. – Gyere játszani!

László csak megrázta a fejét.

Zsófi félrehívott a konyhába.

– Anya, ez így nem mehet tovább. Beszélj vele komolyan! Vagy keressetek segítséget!

– Próbáltam már mindent… – suttogtam könnyes szemmel.

Aznap este elővettem az esküvői albumunkat. Leültem László mellé, és az ölébe tettem.

– Emlékszel erre? – mutattam egy képre, ahol nevetve táncoltunk az első lakásunkban.

Először azt hittem, nem is nézi meg. De aztán végiglapozta az albumot. Egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Hiányzik… minden hiányzik – mondta halkan.

– Mi hiányzik? A munka? Vagy én?

– Mindkettő. De leginkább… én magam hiányzom magamnak – suttogta.

Akkor értettem meg: nem velem van baja. Saját magát veszítette el azzal, hogy véget ért az a világ, amiben otthon volt. A gyárban ő volt valaki: főművezetőként tisztelték, mindenki hozzá fordult tanácsért. Itthon viszont csak egy öregembernek érezte magát.

– Próbáljunk ki valami újat – mondtam neki másnap reggel. – Menjünk el együtt sétálni a Duna-partra! Vagy jelentkezzünk be valami klubba! Tudod, van az a nyugdíjas torna a művelődési házban…

Először csak legyintett.

De aztán egy hét múlva mégis felvette a kabátját.

A séta közben először csak hallgattunk. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Tudod… félek attól, hogy már semmire sem vagyok jó.

Megfogtam a kezét.

– Nekem mindig szükségem lesz rád. És Bencééknek is. Nem attól vagy értékes, hogy dolgozol valahol. Hanem attól, aki vagy nekünk.

Lassan kezdett visszatérni közénk. Elmentünk együtt orvoshoz is – kiderült, hogy enyhe depressziója van. A háziorvos javasolta a pszichológust is. Eleinte tiltakozott, de végül belement.

Aztán egy nap hazajött egy sakk-klubból: mosolygott.

– Ma nyertem két partit! – mondta büszkén.

Azóta minden héten eljár oda. Néha már viccelődik is velem reggelente.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Vannak még csendes napok. De már tudom: nem szabad hagyni, hogy a csend mindent elnyeljen közöttünk.

Néha azon gondolkodom: vajon hány házasság fullad bele ebbe a némaságba? Hányan mernek segítséget kérni időben?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni azt, ami már majdnem elveszett?”