„Anya, kérlek, ne gyere el az esküvőmre” – Egy anya vallomása a családi elidegenedésről

– Anya, kérlek, ne gyere el az esküvőmre. Így mindenkinek jobb lesz. – A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a novemberi eső a hideg ablaküvegre. A telefon a kezemben remegett, de nem tudtam megszólalni. Csak ültem a konyhaasztalnál, előttem a levél, amit Éva, a volt férjem húga küldött: arany betűkkel írt meghívó, rajta a fiam neve – Gergő –, akit én hoztam világra, akit én ringattam álomba annyi éjszakán át.

Gergő hangja távoli volt, mintha nem is hozzám beszélne. – Anya, kérlek… – ismételte halkan. – Nem akarok vitát. Apa is ott lesz, meg az új családja… Tudod, hogy mennyire feszült minden köztetek. Nem akarom, hogy ebből botrány legyen.

A torkomban gombóc nőtt. – Gergő, én csak… – próbáltam mondani valamit, de a hangom elhalt. Hirtelen minden emlék rám szakadt: az első lépései, ahogy biciklizni tanítottam a parkban, a közös palacsintasütések vasárnaponként. És most itt ülök, egyedül, és azt mondja: „így mindenkinek jobb lesz”.

Nem emlékszem pontosan, mikor kezdett el távolodni tőlem. Talán akkor, amikor elváltam az apjától. Gergő akkor tizenkét éves volt. A válás után minden megváltozott. A volt férjem, Tamás, hamar új családot alapított. Az új felesége, Judit, mindig kedvesen mosolygott rám az iskolai rendezvényeken, de a tekintetében ott bujkált valami fölényes elégedettség. Gergő egyre többet beszélt róla otthon: „Judit olyan finom rakott krumplit csinált”, „Judit segített a matekban”. Próbáltam nem féltékeny lenni, de éjszakánként sírva fordultam a fal felé.

Aztán jöttek a kamaszévek. Gergő egyre kevesebbet beszélt velem. Ha kérdeztem valamit, csak vállat vont: – Semmi különös. – A szobájába zárkózott, zenét hallgatott vagy a gép előtt ült. Próbáltam közeledni hozzá: közös moziesteket szerveztem, sütöttem a kedvenc túrós batyuját. De mindig talált valami kifogást: „Most nincs kedvem”, „Majd máskor”.

Egyik este veszekedtünk. – Miért nem tudsz végre felnőni? – kiabáltam rá kétségbeesetten. – Miért kell mindig mindent elrontani? – visszakiabálta ő is. Aznap este becsapta maga mögött az ajtót, és napokig nem szólt hozzám.

Aztán jött az érettségi. Ott ültem a nézőtéren egyedül, míg Tamás és Judit egymás kezét fogva mosolyogtak Gergőre. Amikor odamentem gratulálni neki, csak futólag ölelt meg. – Köszi, anya – mondta halkan.

Az egyetem alatt már alig láttam. Hétvégente inkább az apjánál volt. Ha hívtam, gyakran nem vette fel. Néha írt egy-egy üzenetet: „Minden oké.” Az anyák napját is elfelejtette.

Most pedig itt ülök, kezemben a meghívóval, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért lettem én az a személy, akitől mindenki csak távolságot akar tartani? Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl sokat vártam el tőle?

Másnap reggel Éva hívott fel. – Zsuzsa, ugye jössz az esküvőre? – kérdezte kedvesen. – Olyan régen láttalak! Gergő biztos örülne neked.

– Nem hiszem, hogy mennem kellene – válaszoltam halkan.

– Ugyan már! Ne hagyd magad! Te vagy az anyja! – Éva hangja határozott volt.

– Gergő azt mondta… azt kérte… hogy ne menjek.

Csend lett a vonalban.

– Tudod… Tamás sokat beszél rólad Gergőnek. Nem mindig szépeket. Sajnálom… De szerintem Gergő csak fél a konfliktustól.

Letettem a telefont és órákig csak ültem az ablak előtt. Néztem az őszi esőt, ahogy csíkokat húz az üvegen. Vajon tényleg jobb lesz így mindenkinek? Vagy csak egyszerűbb?

Az esküvő napján egyedül sétáltam ki a Margitszigetre. A Duna partján ültem le egy padra és néztem a vizet. Elképzeltem Gergőt az oltár előtt: vajon gondol rám? Vajon hiányzom neki? Vagy már teljesen kitörölt az életéből?

Egy idős házaspár sétált el mellettem kézen fogva. A nő rám mosolygott. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.

Hazafelé menet betértem egy kis kávézóba. A pultos lány rám nézett: – Minden rendben? – kérdezte óvatosan.

– Ma házasodik a fiam – mondtam halkan.

– És maga nincs ott?

Megráztam a fejem.

– Néha azok hiányoznak legjobban egy ünnepen, akiknek ott lenne a helyük – mondta együttérzően.

Otthon leültem az asztalhoz és elővettem egy régi fényképet: Gergő három évesen kacagva ül az ölemben. Megsimogattam a képet és halkan suttogtam:

– Sajnálom…

Talán egyszer majd megérti, mennyire szerettem őt mindig is. Talán egyszer majd megbocsát nekem… vagy legalább beszél velem újra.

Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak mi hisszük ezt el magunknak? Ti mit tennétek a helyemben?