Rézgarasok a zsebem mélyén – Egy gyorséttermi dolgozó utolsó napja
– Ez most komoly, főnök? – kérdeztem, miközben a tenyerembe öntötte a maréknyi rézgarast. A pénz hideg volt, nehéz, és mintha minden egyes forint egy-egy pofon lett volna. A pult mögött álltam, mögöttem a hűtő zúgott, előttem pedig Tóth úr, a műszakvezető, aki csak vállat vont.
– Ez a szabály. Aki így hagy itt minket, az így kapja meg a pénzét – mondta fásultan, mintha nem is emberekről beszélne, csak elromlott gépekről.
A többiek – Zsófi, a barátnőm, aki szintén ott dolgozott, és Gábor, a legjobb haverom – mindent láttak. Zsófi arca elvörösödött a dühtől, Gábor viszont csak lesütötte a szemét. Éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem. Nem csak a pénzről volt szó. Arról is, hogy mennyit ér egy ember munkája ebben az országban.
Hazafelé menet a villamoson markoltam a zacskót, amiben a pénzt adták. Az emberek bámultak rám, ahogy csörögtek a fillérek minden mozdulatomra. A fejemben visszhangzottak Tóth úr szavai: „Ez a szabály.” Vajon tényleg ez lenne a szabály? Vagy csak egy újabb ürügy arra, hogy megalázzanak?
Otthon anyám már várt rám. Az asztalon gőzölgött a paprikás krumpli, de az illata most valahogy émelyítő volt.
– Mi történt veled, Marci? – kérdezte aggódva.
– Kirúgtak. Vagyis… én mondtam fel. De így adták oda az utolsó fizetésemet – mondtam, és kiborítottam elé a pénzt az asztalra.
Anyám arca eltorzult. – Ez törvénytelen! Hogy lehetnek ilyenek?
– Nem tudom… De nem hagyom annyiban – mondtam dacosan.
Aznap este feltettem egy posztot a Facebookra. Lefotóztam a pénzt, leírtam mindent: hogyan bántak velem, hogyan aláztak meg. A poszt futótűzként terjedt. Ismerősök és ismeretlenek kommenteltek: volt, aki támogatott, volt, aki szerint „örüljek, hogy egyáltalán kaptam valamit”.
Másnap reggel már az Index újságírója hívott. – Szeretnénk interjút készíteni veled – mondta izgatottan.
A családomban azonban nem mindenki örült ennek. Nagybátyám, aki egész életében gyárban dolgozott, csak legyintett.
– Minek csinálod ezt a cirkuszt? Dolgozni kell, nem panaszkodni!
– De hát ez nem normális! – vágtam vissza. – Nem lehet így bánni az emberekkel!
– Régen sem volt jobb. Akkor is lenyeltük – mondta keserűen.
Zsófi viszont mellettem állt. – Marci, büszke vagyok rád! Valakinek végre ki kell mondania az igazat.
A munkahelyemen persze kitört a botrány. Tóth úr behívatott.
– Mit képzelsz magadról? Hogy mersz rosszat írni rólunk?
– Csak az igazat írtam le – feleltem halkan.
– Ezzel tönkreteszed az egész csapatot! – kiabált.
– Nem én teszem tönkre. Hanem azok, akik így bánnak az emberekkel – mondtam, és kiléptem az irodából.
A következő napokban rengeteg üzenetet kaptam: voltak fiatalok, akik hasonló történeteket meséltek el nekem. Volt, aki azt írta: „Köszönöm, hogy kiálltál értünk!” Mások viszont azt írták: „Ez csak hiszti. Dolgozz keményebben!”
A családomban is egyre nagyobb lett a feszültség. Anyám féltett: – Mi lesz most veled? Ki fog így alkalmazni?
– Nem tudom… De nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol semmibe vesznek – mondtam.
Egy este Zsófival sétáltunk a Duna-parton. A lámpák fénye tükröződött a vízen.
– Szerinted van értelme ennek az egésznek? – kérdeztem tőle.
– Ha csak egy embernek segítesz vele, már megérte – felelte halkan.
Azóta eltelt pár hét. Még mindig keresek munkát. Néha elbizonytalanodom: tényleg érdemes volt-e ekkora balhét csinálni? De amikor visszagondolok arra a napra, amikor Tóth úr kezembe nyomta azt a maréknyi rézgarast… tudom, hogy nem hallgathattam el.
Vajon mikor változik meg ez az ország? Mikor lesz fontosabb az ember méltósága, mint néhány forint? Ti mit tettetek volna a helyemben?