Egy apa döntése: amikor a család újra egymásra talál
– Már megint lázas! – kiáltott fel Zsuzsa, miközben remegő kézzel kereste a lázmérőt az éjjeliszekrényen. Az órára pillantottam: hajnali három volt. Emese, a mi kis csodánk, már hetek óta betegeskedett. A szobában fojtogató volt a levegő, a feszültség szinte tapintható.
– Hozom a vizet – mondtam halkan, de a hangom inkább csak egy fáradt sóhaj volt. Zsuzsa rám sem nézett, csak Emese homlokát törölgette. Az utóbbi időben egyre többször éreztem, hogy eltávolodunk egymástól. Nem voltak már közös nevetések, csak az aggódás és a kimerültség maradt.
Amikor visszaértem a pohár vízzel, Zsuzsa hangja megtört: – Nem bírom tovább, Gábor. Nem tudom, mit csinálunk rosszul.
Leültem melléjük az ágy szélére. Néztem a kislányunkat, ahogy álmatlanul forgolódik, és úgy éreztem, mintha egy végtelen alagútban lennék, ahol sosem jön el a hajnal. Az orvosok sem tudtak biztosat mondani: vírus, allergia, vagy valami más? Csak találgatások voltak, mi pedig egyre jobban elvesztünk a bizonytalanságban.
A következő napokban minden ugyanúgy folytatódott. Zsuzsa egyre ingerültebb lett, én pedig magamba zárkóztam. Egy este, amikor Emese végre elaludt, Zsuzsa rám nézett könnyes szemmel:
– Mi lenne, ha elmennénk anyuékhoz pár napra? Talán ott jobban lenne Emese is…
Először tiltakozni akartam. Úgy éreztem, kudarcot vallottam apaként és férjként is. De aztán rájöttem: lehet, hogy most tényleg el kell engednem őket egy kicsit.
– Menjetek csak – mondtam halkan. – Talán mindenkinek jót tenne egy kis szünet.
Másnap reggel Zsuzsa összepakolt. Emese fáradtan kapaszkodott a plüssmacijába. A bejárati ajtóban még egyszer megöleltem őket.
– Vigyázzatok magatokra – suttogtam.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, hirtelen üresség támadt bennem. A lakás csendje szinte fájt. Napokig csak dolgoztam és próbáltam nem gondolni rájuk, de esténként mindig elővettem Emese egyik rajzát vagy Zsuzsa kedvenc bögréjét.
Egyik este anyósom hívott:
– Gábor, Emese jobban van! Itt valahogy nyugodtabb lett minden… Zsuzsa is kezd visszatalálni önmagához.
Megkönnyebbültem, de közben fájt is: miért nem tudtam én ezt megadni nekik otthon? Vajon hol rontottam el?
A következő hétvégén meglátogattam őket vidéken. Amikor beléptem a házba, Emese mosolyogva szaladt felém:
– Apa! Nézd, már nem fáj a hasam!
Zsuzsa is más volt: kisimultabb, nyugodtabb. Este leültünk kettesben a teraszra.
– Sajnálom, hogy ennyire elhidegültünk egymástól – mondta halkan.
– Én is hibáztam – válaszoltam. – Azt hittem, mindent egyedül kell megoldanom…
Sokáig beszélgettünk arról, mennyire nehéz volt az elmúlt időszak. Kiderült: mindketten attól féltünk, hogy elveszítjük egymást ebben a harcban. De most először éreztem azt is: talán pont ez a távolság kellett ahhoz, hogy újra közel kerüljünk.
Hazatérésük után lassan visszatért az életünkbe a remény. Emese egészsége javult, mi pedig megtanultunk segítséget kérni – egymástól és másoktól is. Már nem szégyelltem kimondani: néha szükség van arra, hogy egy kicsit eltávolodjunk ahhoz, hogy újra egymásra találjunk.
Most már tudom: nem attól vagyok jó apa vagy férj, ha mindent magamra vállalok. Hanem attól, ha képes vagyok felismerni a határaimat és bízni abban, hogy együtt minden nehézségen túl tudunk jutni.
Vajon hány család él át hasonló válságokat csendben? Miért hisszük azt, hogy segítséget kérni gyengeség? Ti mit tennétek a helyemben?