„Tényleg ilyen jól néz ki? Vagy én szoktam le róla, hogy észrevegyem?” – Egy magyar család története a XXI. században

– Tényleg ilyen jól néz ki? Vagy én szoktam le róla, hogy észrevegyem? – Ez a gondolat villant át az agyamon, miközben Eszter, a feleségem, már harmadszor futott végig a lakáson reggel hétkor. A kávéfőző kattogott, a kisfiunk, Marci, hisztizett a konyhaajtóban, én pedig csak álltam a fürdőszobatükör előtt, borostásan, fáradtan, és próbáltam összerakni magam egy újabb napra.

– Gergő! A tej megint kifutott! – kiáltott Eszter a konyhából.
– Mindjárt megyek! – válaszoltam kelletlenül, de igazából csak még egy percet akartam lopni magamnak. Aztán meghallottam Marci sírását, és tudtam: nincs tovább halogatás.

A konyhába lépve Esztert láttam, ahogy egy kézzel a táskáját pakolja, a másikkal Marci szájába próbálja beletuszkolni a reggelit. A haja tökéletesen állt, az arca friss volt – legalábbis annak tűnt –, és az új kosztümkabátjában úgy nézett ki, mint egy menő budapesti menedzsernő. Pedig még két éve is azt hittem, örökre az otthon melege lesz az ő világa.

– Ma korábban megyek be, prezentációm lesz a főnökség előtt – mondta gyorsan. – Kérlek, vidd el Marcit oviba. És ne felejtsd el a tornazsákot!

– Persze – morogtam. – De este te jössz érte.
– Meglátjuk – felelte halkan, de már az ajtóban volt. Egy pillanatra rám nézett. Volt abban a pillantásban valami idegen.

Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Marci rám nézett könnyes szemmel.
– Apa, anya mérges?
– Nem, csak siet – próbáltam mosolyogni. De magam sem hittem el.

A reggeli káosz után a dugóban ülve azon gondolkodtam: mikor lett minden ennyire bonyolult? Anyám sosem dolgozott. Otthon volt velünk, főzött, mosott, apámnak mindig volt tiszta inge. Nálunk meg mindenki rohan valahova. Eszter karriert akar. Én csak egy normális családot szeretnék.

Munka közben is ez járt a fejemben. A kollégám, Zsolt odasúgta:
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki nem aludt hetek óta.
– Hagyjuk – legyintettem. – Otthon minden fejre állt.
– Nálunk is. Az asszony visszament dolgozni. Azóta minden nap veszekedünk.

Hazafelé menet már előre féltem az estétől. Eszter biztos később jön haza. Marci nyűgös lesz. Én meg csak ülök majd a kanapén és várom, hogy végre csend legyen.

De aznap este más történt. Eszter ragyogva lépett be az ajtón.
– Gergő! Megkaptam a projektet! Én leszek a csapatvezető! – kiáltotta boldogan.
Egy pillanatig nem tudtam mit mondani. Aztán csak ennyit nyögtem ki:
– Gratulálok.
– Ennyi? – kérdezte csalódottan.
– Örülök neked – mondtam halkan. De belül forrtam. Mi lesz most velünk? Még kevesebb ideje lesz ránk.

Aznap este nem beszélgettünk többet. Ő gyorsan lezuhanyzott, én elaltattam Marcit. Az ágyban mindketten a fal felé fordultunk.

Másnap reggel minden kezdődött elölről. Kávéfolt az asztalon, Marci zokniját nem találom sehol. Eszter már kabátban állt az ajtóban.
– Ma is te viszed Marcit?
– Nem lehetne egyszer te? – csattantam fel.
– Ma tényleg nem érek rá! – vágta rá ingerülten.
Aztán becsapta maga mögött az ajtót.

A munkahelyemen egész nap kattogott bennem valami. Ebédszünetben odajött hozzám Réka, aki régen titokban tetszett nekem.
– Gergő, minden rendben otthon? – kérdezte együttérzően.
– Hát… nem igazán – vallottam be végül.
– Tudod… néha azt érzem, hogy mi nők sosem lehetünk elég jók: ha otthon vagyunk, akkor miért nem dolgozunk; ha dolgozunk, akkor miért nem vagyunk otthon…
Néztem Rékát és hirtelen megértettem: Eszter is ezt érezheti.

Este Eszter anyámhoz ment Marcival. Egyedül maradtam a lakásban. Körbenéztem: mosatlan edények, szétdobált játékok… és egy fénykép rólunk az esküvőnk napján. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.

Késő este ért haza Eszter. Fáradt volt és szomorú.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz.
– Gergő… én nem akarok választani köztetek és a munkám között. Szeretlek titeket… de magamat is szeretném szeretni végre.
Sokáig hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:
– Én meg attól félek, hogy elveszítelek ebben az egészben.
Eszter szemében könnyek csillogtak.
– Nem veszítesz el… ha hagyod, hogy önmagam legyek.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Vajon tényleg csak akkor lehetünk boldog család, ha minden úgy van, mint régen? Vagy nekünk kell megtanulni újra egymásra nézni?

Másnap reggel én keltem korábban. Főztem kávét Eszternek és magamnak is. Amikor kijött álmosan a konyhába, odaléptem hozzá és megsimogattam az arcát.
– Jól nézel ki – mondtam őszintén.
Elmosolyodott. Talán először hetek óta.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Mert kíváncsi vagyok: ti mit gondoltok? Lehet ma Magyarországon egyszerre jó anyának és sikeres nőnek lenni? És mi férfiak… megtanulhatjuk újra látni azt, akit valaha mindennél jobban szerettünk?