Háromszoros öröm, egyetlen veszteség – Egy apa vallomása

– Ne hagyj itt, Anna! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben az orvosok körülötte sürögtek-forogtak. A kórházi neonfények kegyetlenül világították meg feleségem sápadt arcát. A szíve csak most kezdett el igazán dobogni, amikor végre hármas ikreink megszülettek. Mégis, mintha minden percben egyre távolabb sodródna tőlem.

Aznap reggel, amikor Anna felébredt a császármetszés után, a szemében olyan fényt láttam, amit soha korábban. – Nézd, Gergő, három kis csoda! – suttogta, miközben könnyei végiggördültek az arcán. Azt hittem, ez lesz életünk legboldogabb napja. Aztán jött az este.

A nővér szólt, hogy valami nincs rendben Annával. Lázasan feküdt, remegett, és a szemei mintha már nem is engem néztek volna. Az orvosok sürgősségi vizsgálatokat rendeltek el. – Fertőzés – mondta az egyikük halkan. – Megpróbálunk mindent.

Ott ültem a kórházi folyosón, a kezembe temetett arccal. Anyám hívott telefonon: – Mi van Annával? – kérdezte remegő hangon. – Nem tudom, anya… nem tudom…

Aztán kijött az orvos. Egyetlen pillantásából mindent megértettem. Anna elment. Három órával azután, hogy még együtt nevettünk a babák első grimaszain.

A következő napok ködösek voltak. A család jött-ment körülöttem: anyám főzött, apám próbált erős lenni, de láttam rajta is a könnyeket. Anna szülei némán ültek a nappaliban, mintha minden szó csak rontana a helyzeten.

A temetésen ott álltam a három pici babával – Lilla, Marci és Zsófi –, és fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt végigcsinálni. Anna nővére, Réka odalépett hozzám: – Gergő, segítek mindenben. Nem vagy egyedül.

De én egyedül éreztem magam. Éjszakánként a babák sírására keltem fel, és néha azt kívántam, bárcsak Anna is hallaná őket. Egyik este Marci nem akart elaludni. Felvettem, ringattam, és közben suttogtam: – Anyukád most is itt van velünk… csak már nem látjuk.

A család próbált segíteni, de mindenki másképp gyászolt. Anyám szerint túl sokat sírok a gyerekek előtt. Apám azt mondta: – Férfi vagy, Gergő! Most neked kell erősnek lenned! De hogyan lehettem volna erős, amikor minden reggel úgy éreztem, mintha egy darab belőlem is meghalt volna Annával együtt?

A barátok eleinte gyakran jöttek látogatni, de ahogy múltak a hetek, egyre kevesebben maradtak. Egyikük, Tamás egyszer leült mellém: – Gergő, ha kell valaki, aki meghallgat… csak szólj! De én nem akartam beszélni senkivel. Csak Annával akartam beszélni.

A babák növekedtek. Lilla először mosolygott rám egy reggel; Zsófi először mondta ki: „Apa”. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor úgy éreztem, talán mégis képes leszek felállni ebből az egészből.

De minden örömbe belevegyült a hiány fájdalma is. Az első karácsony Annával nélkül… A lakásban mindenhol ott voltak a nyomai: a kedvenc bögréje az asztalon maradt; a szekrényben még mindig ott lógtak a ruhái.

Egy este Réka átjött segíteni fürdetni a gyerekeket. Miközben Lillát törölgette, halkan megszólalt: – Szerinted Anna büszke lenne ránk? Néztem őt és csak bólintani tudtam.

A családi ebédeken mindig szóba került Anna. Anyám egyszer kifakadt: – Miért pont ő? Miért pont most? Senki sem tudott válaszolni.

A munkahelyemen is nehéz volt visszailleszkedni. A főnököm megértő volt ugyan, de a kollégák kerülték a témát. Egyikük egyszer odasúgta: – Én ezt nem bírnám ki…

Sokszor gondolkodtam azon: vajon mit csinálnék másképp? Hibáztathattam volna az orvosokat? Vagy magamat? De tudtam: Anna mindent megtett értünk.

Most itt ülök este a gyerekszobában, nézem ahogy alszanak. Három kis élet – mindegyikükben ott van valami Annából. Néha úgy érzem, mintha ő is velünk lenne.

Vajon lehet-e újra teljes életet élni ekkora veszteség után? Lehet-e egyszer még boldognak lenni úgy igazán? Ti mit tennétek a helyemben?