Hatvanévesen újra lángra lobbantam – Egy váratlan szerelem árnyékában

– Anyu, miért vagy ilyen furcsa mostanában? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta a konyhában. A kanál megállt a kezében, és rám nézett azokkal a barna szemeivel, amik mindig mindent észrevettek.

Nem tudtam mit mondani. A torkomban gombóc volt, a szívem hevesen vert. Hatvanéves vagyok, és úgy érzem magam, mint egy kamaszlány, aki valami tiltott dologba keveredett. Hogy történhetett ez meg velem? Hogy engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a kontrollt?

A férjem, Laci, már régóta csak árnyéka önmagának. Tizennyolc évesen ismertem meg, együtt nőttünk fel, együtt építettük fel az életünket. De az utóbbi években mintha két idegen élt volna egymás mellett. A beszélgetéseink elapadtak, a közös nevetések eltűntek. Csak a megszokás tartott össze minket – vagy talán csak én hittem ezt.

Aztán jött Gábor. Egy régi ismerős, akivel véletlenül futottam össze a könyvtárban. Először csak udvariasan beszélgettünk, aztán egyre többször találkoztunk. Gábor figyelmes volt, érdeklődő, és olyan dolgokat mondott nekem, amiket Lacitól már évek óta nem hallottam. „Milyen szép vagy ma is, Klári” – mondta egyszer, és én elpirultam, mint egy kislány.

Nem akartam semmit. Nem kerestem semmit. De valahogy mégis megtörtént. Egyik este Gábor hazakísért, és amikor elköszöntünk, megfogta a kezemet. Az érintése meleg volt és gyengéd. Akkor éreztem először hosszú idő után, hogy élek.

Azóta minden megváltozott. Titokban találkozunk, sétálunk a Duna-parton, beszélgetünk órákon át. Néha csak ülünk egymás mellett a padon, és hallgatjuk a város zaját. Olyankor úgy érzem, mintha újra húszéves lennék.

De aztán hazamegyek Lacihoz. Ő nem kérdez semmit, csak ül a tévé előtt, nézi a híradót vagy a focimeccset. Néha rám néz, de mintha nem is látna igazán. Én pedig ott ülök mellette, és fojtogat a bűntudat.

A családom semmit sem sejt. Zsuzsi néha furcsán néz rám, de azt hiszi csak a korom vagyok fáradt. A fiam, Andris vidéken él a családjával, ritkán látom őket. Az unokáimért élek – legalábbis ezt mondogattam magamnak eddig.

De most minden más lett. Gáborral boldog vagyok – de ez a boldogság bűnös és titkos. Egyre gyakrabban gondolok arra: talán el kellene válnom Lacitól. De mi lesz akkor? Mit szólnak majd a gyerekeim? Mit mondanak majd az unokáim? Egy hatvanéves asszony nem kezd új életet – legalábbis ezt mondják mindenhol.

Egy este Laci váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Klári, minden rendben van köztünk?
A villám megállt a kezemben.
– Persze… miért ne lenne?
– Csak… olyan távolinak tűnsz mostanában.
Nem tudtam mit mondani. Csak lesütöttem a szemem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Laci halk horkolását, és arra gondoltam: vajon ő is érzi azt az űrt közöttünk? Vajon ő is szenved? Vagy csak én vagyok ilyen önző?

Másnap találkoztam Gáborral egy kis kávézóban. Elmeséltem neki mindent.
– Nem akarom bántani Lacit – mondtam könnyes szemmel.
– De magadat sem szabad tönkretenned – felelte Gábor halkan.
– És ha mindenki elfordul tőlem? Ha Zsuzsiék sosem bocsátanak meg?
Gábor megszorította a kezem.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul éljük le.

Hazafelé menet végig ezen gondolkodtam. Vajon tényleg jogom van ahhoz, hogy boldog legyek? Vagy az anyaságommal együtt lemondtam erről örökre?

A következő vasárnap Zsuzsi újra kérdezett:
– Anyu… ugye nincs semmi baj?
Ránéztem és majdnem elsírtam magam.
– De van… – suttogtam végül.
Zsuzsi arcán döbbenet tükröződött.
– Mi történt?
– Nem tudom… csak… úgy érzem, valami hiányzik az életemből.

Nem mondtam el neki mindent. Még nem mertem. De láttam rajta: aggódik értem.

Azóta minden nap egy belső harc számomra. Reggelente tükörbe nézek és azt kérdezem magamtól: ki vagyok én? Egy hűtlen feleség? Egy önző anya? Vagy egy asszony, aki végre élni akar?

Sokan azt mondják: ilyen korban már nem változtatunk az életünkön. De mi van akkor, ha mégis kellene? Ha még van időm boldognak lenni?

Vajon mit tennétek a helyemben? Van jogom újrakezdeni hatvanévesen? Vagy örökre cipeljem magammal ezt a titkot?