Elveszett Évek: Egy Anyós Vallomása Önmagáról és a Családról

– Már megint elfelejtetted megvenni a laktózmentes tejet, Ilona? – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a hűtő ajtaját csapkodta. A konyhaasztalnál ültem, kezem remegett a kávéscsésze felett. A reggel már így indult: feszültséggel, szemrehányással.

Tíz éve költöztek hozzánk a fiammal, Gergővel. Akkor még örültem, hogy nem maradok egyedül az öreg házban, miután az uram meghalt. Dóra fiatal volt, tele tervekkel, én pedig igyekeztem mindenben segíteni neki. Először csak apróságokban: főztem, mostam rájuk, vigyáztam az unokára. Aztán valahogy minden rám hárult.

– Ne haragudj, Dóra – mondtam halkan –, elfelejtettem. Majd leugrom érte a boltba.

– Most már mindegy – legyintett, és kiviharzott a konyhából.

Ott maradtam egyedül a gondolataimmal. Vajon mikor lettem ilyen jelentéktelen? Régen tanítónő voltam, szerettem a munkámat. Volt életem, barátaim, terveim. Mostanra csak egy árnyék vagyok önmagamnak.

A napok egyformán teltek: reggel korán keltem, elkészítettem a reggelit mindenkinek. Gergő mindig sietett, alig szólt hozzám. Dóra egész nap otthon dolgozott a számítógépen, de sosem volt ideje rám. Az unokám, Marci is inkább a telefonját nyomkodta, mint hogy velem beszélgessen.

Egyik este, amikor már mindenki lefeküdt, leültem a régi fotelomba és elővettem egy régi fényképet. Rajta vagyok fiatalon, mosolyogva egy balatoni nyaraláson. Akkoriban még hittem abban, hogy boldog leszek. Most csak üresnek éreztem magam.

Másnap reggel Dóra anyjával beszélt telefonon.

– Anyu, nem is tudod, milyen nehéz Ilonával együtt élni! Mindenbe beleszól, de semmit nem csinál rendesen – panaszkodott.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Mindent megtettem értük, és mégis ez a hála? Aznap este Gergő is rám szólt:

– Anya, kérlek, ne szólj bele Marci tanulásába! Dóra tudja, mit csinál.

Éreztem, hogy valami eltört bennem. Eddig azt hittem, ha mindent feladok magamból értük, akkor majd szeretnek és megbecsülnek. De csak egyre láthatatlanabb lettem.

Egyik délután elmentem sétálni a közeli parkba. Leültem egy padra és néztem az embereket. Egy idős asszony ült mellettem.

– Maga is unokára vigyáz? – kérdezte kedvesen.

– Igen… vagyis… már nem is tudom – válaszoltam elcsukló hangon.

– Ne hagyja magát elveszni – mondta halkan. – Mi nők hajlamosak vagyunk mindent feladni másokért. De ha mi eltűnünk magunkból, ki marad?

Hazafelé azon gondolkodtam: mikor volt utoljára saját programom? Mikor találkoztam barátnőkkel? Mikor olvastam utoljára egy könyvet csak magamnak?

Aznap este vacsora közben csendben ültem. Dóra megint panaszkodott valamin. Gergő csak bámulta a tévét. Marci az asztal alatt pötyögött a telefonján.

– Elmegyek holnap fodrászhoz – szólaltam meg váratlanul.

Mindenki rám nézett.

– Minek? – kérdezte Dóra gúnyosan.

– Mert szeretnék jól kinézni – feleltem határozottan.

Gergő vállat vont. Marci fel sem nézett.

Másnap tényleg elmentem fodrászhoz. A tükörben nézve magamat először éreztem újra valamit: mintha visszatérne belém az élet.

Elkezdtem apró dolgokat tenni magamért: sétáltam, olvastam, beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Dóra eleinte gyanakodva figyelt.

– Nem lesz ebből baj? – kérdezte Gergőtől egyik este.

– Anya is ember – felelte Gergő fáradtan.

A festőtanfolyamon új barátokat szereztem. Egyikük, Magdi, hasonló cipőben járt: ő is évekig csak a családjának élt.

– Tudod, Ilona – mondta egyszer –, ha nem vigyázunk magunkra, senki más nem fog.

Hónapok teltek el így. Otthon lassan észrevették a változást. Már nem ugrottam minden szavukra. Ha Dóra panaszkodott, udvariasan meghallgattam, de nem vállaltam át minden terhet.

Egy este Marci odajött hozzám.

– Mama… festhetek veled? – kérdezte félénken.

A szívem összeszorult örömömben. Talán mégsem veszett el minden.

Most itt ülök a régi fotelban, előttem egy frissen festett kép: színes naplemente a Balatonnál. Visszakaptam valamit magamból.

De vajon hány nő él még így körülöttünk? Hányan felejtik el önmagukat a családért?

„Ti mit gondoltok? Meddig lehet feláldozni magunkat másokért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?”