„Tényleg itt hagyta nekem a lányát? – Egy anya kétségbeesett éjszakája Budapesten”

„Tényleg itt hagyta nekem a lányát?” – Ez a gondolat úgy csapott le rám, mint a hajnali vihar a Duna felett. A lakásban csend volt, csak az óra kattogása hallatszott, ahogy bámultam a konyhaasztalon heverő gyűrött papírfecnit. Dóra kézírása. A kezem remegett, ahogy újra és újra elolvastam: „Anya, ne keress. Elegem van abból, hogy mindent irányítani akarsz. Felnőtt vagyok. Mostantól a saját utamat járom.” Semmi több. Se „szeretlek”, se „bocsánat”, se „visszajövök”.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam magam elé, miközben a szívem vadul vert. – Biztosan csak dühös. Majd lenyugszik. Visszajön… Ugye visszajön?

Aztán hirtelen minden emlék rám zúdult: az utolsó veszekedésünk, amikor Dóra azzal vágott vissza, hogy „te sosem értettél meg engem”, és én csak annyit mondtam: „Majd ha egyszer anyja leszel, megérted.” Most már tudom, mennyire üres mondat volt ez.

Aznap este nem aludtam. A párna kemény volt, a takaró nehéz, a gondolataim pedig szúrósabbak minden valaha kimondott szóváltásnál. Felkeltem, leültem a konyhaasztalhoz, és bámultam a sötét ablakot. A város fényei odakint hunyorogtak, mintha ők is bizonytalanok lennének.

Dóra mindig különc volt. Már kiskorában sem lehetett ráerőltetni semmit: nem akart balettre járni, mint a többi kislány a lakótelepen, inkább gördeszkázott a fiúkkal. Az apja hamar elment – egy másik nőhöz költözött Zuglóba –, így ketten maradtunk. Anyám segített néha, de ő is csak azt hajtogatta: „Kriszta, túl engedékeny vagy! Egy gyereknek szabályok kellenek!”

Én próbáltam szigorú lenni. Próbáltam szeretni is. De mindig úgy éreztem, egyik sem megy igazán.

A gimnáziumban Dóra már rendszeresen hazudott: hol van, kivel van, mikor jön haza. Egyszer hajnalban csöngetett be két rendőr: „Jó estét kívánok, Szabó Krisztina? A lánya egy házibuliban volt, ahol balhé tört ki.” Akkor is csak annyit mondott: „Anya, te ezt sosem értheted meg.”

Aztán jött az érettségi – épphogy átcsúszott. Felvételi? „Majd jövőre.” Munka? „Majd keresek.” Én pedig dolgoztam reggeltől estig egy XIII. kerületi könyvelőirodában, hogy legalább egy kis biztonságot adjak neki.

Aztán most… most csak ez a papírfecni maradt.

Napokig vártam. Minden este azt hittem, meghallom a kulcsot a zárban. Minden telefoncsörgésre összerezzentem. De Dóra nem jelentkezett.

A család – anyám és a nővérem – persze rögtön tudta a választ.

– Mondtam én neked! – csattant fel anyám a telefonban. – Túl puhány voltál vele! Ha rendesen nevelted volna…

– Hagyd már! – szólt közbe Éva, a nővérem. – Nem Kriszta hibája! Dóra mindig is makacs volt.

– Persze, persze… – sóhajtott anyám. – De most mit fogsz csinálni?

Mit csináljak? Dolgozom tovább. Próbálok nem gondolni rá. De minden reggel ott van az üres szoba ajtaja mögött az elviselhetetlen hiány.

Eltelt egy hónap. Aztán kettő. Aztán egy év.

Közben mindenki próbált tanácsot adni:

– Jelentsd be eltűntnek! – mondta Éva.
– Ne keresd! Majd visszajön magától! – tanácsolta anyám.
– Menj el pszichológushoz! – javasolta a kolléganőm.

De én csak dolgoztam tovább. Néha esténként sírtam egyedül a fürdőszobában, hogy senki se hallja.

Aztán másfél év múlva egy szürke novemberi estén megszólalt a csengő. Épp egy számlát próbáltam kibogozni otthonról dolgozva.

– Ki az? – szóltam bele az ajtótelefonba.
– Én vagyok… Dóra.

A hangja fáradt volt és idegen.

Kinyitottam az ajtót. Ott állt előttem: soványabb volt, mint valaha, haja zsírosan lógott az arcába. A karjában egy kisbaba aludt rózsaszín rugdalózóban.

– Ez… ez ki? – kérdeztem döbbenten.
– Az én lányom… vagyis… most már inkább a tiéd – motyogta Dóra.

A baba felsírt. Reflexből nyúltam érte.

– Hogy hívják? – kérdeztem remegő hangon.
– Liliána…

Dóra letette a babatáskát az előszobában.

– Nekem mennem kell – mondta halkan.
– Hova mész? Dóra! Nem hagyhatsz itt! Ez nem így működik!
– Anya… én nem tudom csinálni… Nem vagyok rá képes…
– Dehogyisnem! Segítek! Maradj itt! Megoldjuk együtt!
– Nem… Neked jobban megy az anyaság… Nekem ez túl sok…

Mielőtt bármit mondhattam volna, már kint is volt az ajtón. Csak álltam ott Liliánával a karomban, és azt hittem, elájulok.

Az első éjszaka borzalmas volt. Liliána sírt, én sírtam vele. Fogalmam sem volt, mit csináljak: mikor etessem, hogyan pelenkázzam – hiszen már húsz éve nem volt kisbaba a kezemben.

Reggel felhívtam Évát:
– Éva… Dóra itt hagyta nekem a gyerekét…
– Mi van?! Te jó ég… És most?
– Nem tudom…
– Hívod őt?
– Próbáltam… Nem veszi fel.
– Anyának szóltál?
– Még nem… Félek…
– Ne félj! Majd segítünk!

Anyám persze rögtön jött is:
– Na látod! Mondtam én! Most aztán tényleg te neveled fel mindkettőt!

Az első hetekben minden perc harc volt: Liliána sírt, én próbáltam dolgozni home office-ban, közben főzni, mosni rá és magamra is. A kolléganőim először sajnáltak:
– Jaj Kriszta, hogy bírod ezt?
Aztán irigykedtek:
– Legalább van kihez hazamenni… Nekem csak Netflix van esténként.
De senki sem értette igazán azt az űrt bennem.

Közben próbáltam elérni Dórát: hívtam naponta többször is. Egyszer-egyszer felvette:
– Anya… jól vagyok… Ne aggódj!
– De mikor jössz vissza? Liliána vár rád!
– Majd egyszer… Most nem megy…
És letette.

A család is megosztott lett: anyám szerint Dórát el kellene felejteni („Ha egyszer így döntött…”), Éva szerint viszont támogatnom kell („Majd visszatér!”).

Az utcában is mindenki tudta már: „Szabó Kriszta lánya lelépett otthonról és itt hagyta a gyerekét!” A boltban összesúgtak mögöttem:
– Látod? Ezért nem szabad mindent ráhagyni a gyerekre!
Vagy:
– Szegény Kriszta! Mindent egyedül visz!

Éjszakánként Liliána mellett ülve azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl szigorú voltam? Vagy túl engedékeny? Miért nem tudtam megtalálni az arany középutat?

Egyik este Liliána láza felszökött. Pánikban rohantam le vele az ügyeletre:
– Jó estét kívánok! Kérem segítsenek! Magas láza van!
Az orvos kedvesen mosolygott:
– Első unoka?
Elpirultam:
– Nem… vagyis… igen is meg nem is…

Hazafelé menet Liliána végre elaludt az ölemben a villamoson. Néztem az apró arcát és azon gondolkodtam: vajon Dóra is így nézett ki ennyi idősen? Vajon ő is ennyire elveszettnek érezte magát mellettem?

Ahogy teltek a hónapok, lassan belerázódtam az új szerepbe: bölcsibe vittem Liliánát reggelente (a gondozónők mindig kérdezgették: „És az anyuka?”), délután játszótereztem vele (a többi nagymama néha összesúgott), este mesét olvastam neki.

Dóra néha felbukkant: egyszer-egyszer meglátogatott pár órára, de sosem maradt sokáig. Mindig sietett valahova – vagy valakihez –, de Liliánára sosem nézett úgy igazán anyaként.

Egy év telt el így. Egy év alatt megtanultam újra szeretni – feltétel nélkül –, de közben minden nap fájt Dóra hiánya.

Egy este aztán váratlanul csengettek: Dóra állt az ajtóban könnyes szemmel.
– Anya… Sajnálom… Nem tudtam máshova menni…
Átöleltem őt és Liliánát is magunk közé húztam.

Most itt ülök velük együtt ezen a kanapén és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Meg lehet-e bocsátani magunknak és egymásnak ennyi fájdalom után? Vagy örökre ott marad bennünk ez a seb?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent hátrahagyott – még ha ő a saját gyermeked is?