Az elveszett pénztárca titka – Egy családi múlt árnyékában

– Hol a pénztárcám?! – ziháltam, miközben a nappali közepén térdelve, remegő kézzel borítottam ki a táskámat. A kulcsok csörögve estek a parkettára, a telefonom koppant, de a pénztárcám sehol. A szívem a torkomban dobogott. A gondolat, hogy minden iratom, bankkártyám, a nagymamámtól kapott szerencsepénz – mind elveszett, egyszerre bénított meg és töltött el dühvel.

– Anya, mi történt? – kérdezte Luca, a lányom, miközben az ajtófélfának dőlve nézett rám nagy szemekkel.

– Elvesztettem a pénztárcám – mondtam halkan, próbálva nem sírni. – A plázában hagyhattam.

Aznap este órákig kutattam mindenhol: a kabátzsebemben, az autóban, még a bevásárlószatyrokat is átnéztem. Semmi. Felhívtam a bankot, letiltottam mindent. A rendőrségen is bejelentettem. Az éjszakát álmatlanul töltöttem, Luca halkan szuszogott mellettem, én pedig csak bámultam a plafont.

Két nappal később, amikor már kezdtem beletörődni, hogy mindennek vége, megszólalt a kaputelefon.

– Itt Anna Tóth – szóltam bele óvatosan.

– Jó napot kívánok. Tóth Anna? – kérdezte egy férfihang. – Van nálam valami, ami talán öné.

A hangja mély volt és kissé rekedt. Megborzongtam. Leengedtem a kaput. Az ajtó előtt egy ötvenes férfi állt. Barna kabátban, kissé őszülő hajjal. A kezében ott volt az én piros pénztárcám.

– Ezt találtam a WestEndben – mondta, és átnyújtotta. – Benne volt a lakcímkártyája.

Megköszöntem, de ahogy ránéztem, valami furcsa érzés fogott el. Az arca… ismerős volt. Nem tudtam honnan. Talán egy régi tanár? Egy szomszéd? De nem… mélyebbről jött ez az érzés.

– Elnézést… találkoztunk már valahol? – kérdeztem óvatosan.

A férfi elmosolyodott, de a szeme szomorú maradt.

– Nem hiszem – felelte halkan. – De… talán majd egyszer mesélek magamról.

Elment. Én pedig ott maradtam a pénztárcával és egyre növekvő zavarral. Este elővettem a régi családi albumokat. Lapozgattam őket: anyám gyerekkorában, apám fiatalon… és akkor megláttam egy képet. Anyám mellett állt egy férfi – ugyanaz az arc! Ugyanaz a szomorú mosoly!

Másnap anyámhoz mentem.

– Anya, ki ez itt? – mutattam rá a képre.

Anyám arca elsápadt. Sokáig csak nézte a fotót.

– Ő… ő Gábor – mondta végül rekedten. – A bátyám.

– Neked van testvéred? Soha nem beszéltél róla!

Anyám lehajtotta a fejét.

– Régen… nagyon régen összevesztünk. Apád nem szerette őt. Sosem bocsátottam meg neki bizonyos dolgokat.

– De mi történt?

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Gábor… mindig más volt. Lázadó. Apád szerint szégyent hozott ránk. Elköltözött vidékre, megszakadt minden kapcsolatunk. Évekig nem hallottam róla semmit.

A szívem összeszorult. Hogy lehet, hogy egész életemben nem tudtam erről? Hogy lehet, hogy egy idegen visszaadja a pénztárcámat, és közben kiderül: ő a nagybátyám?

Este Lucával beszélgettem erről.

– Szerinted megkeressem Gábort? – kérdeztem tőle.

Luca bólintott.

– Mindenkinek jár egy második esély, anya.

Másnap felhívtam Gábort. Elhívott magához egy kávéra. Egy kis zuglói lakásban lakott, szerényen berendezve. A falon régi könyvek, néhány festmény – mind saját kezűleg készítette.

– Tudod… mindig figyeltelek titeket messziről – mondta csendesen. – Néha láttalak az utcán anyáddal vagy veled kicsiként. De sosem mertem odamenni.

– Miért nem?

– Mert azt hittem, nem hiányzom senkinek…

Sokáig beszélgettünk az életéről: hogyan lett festő, hogyan próbált újrakezdeni vidéken, majd visszaköltözött Budapestre. Elmesélte azt is, hogy mennyire fájt neki anyám elutasítása.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: hány ilyen titok lehet még minden családban? Hány ember él közöttünk úgy, hogy közben senki sem tudja igazán, ki ő?

Végül anyám is találkozott Gáborral. Sírva ölelték meg egymást harminc év után. Luca ott ült mellettem és csendben mosolygott.

Azóta gyakran összejárunk. Gábor megtanította Lucát festeni; anyám újra nevet mellette. Én pedig minden nap hálás vagyok azért az elveszett pénztárcáért – mert nélküle talán sosem derült volna fény a családunk igazi történetére.

Vajon hányan élünk úgy, hogy nem ismerjük a saját múltunkat? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak akkor is, ha évtizedekig cipeljük magunkban a sérelmeket?