Egyedül a kertben: Amikor a távolság közelebb hoz
– Mama, ne haragudj, de ezen a hétvégén sem tudok hazamenni – hallottam Réka hangját a telefonban, miközben a paradicsompalántákat locsoltam. A víz csorgott az ujjaim között, de a szívemben valami sokkal nehezebb folyt végig: a hiány. Réka már három éve Budapesten él, azóta, hogy az egyetem után ott kapott állást. Azóta a házunkban csak én vagyok, meg a kert, meg az emlékek.
A szomszédok gyakran mondják: „Jolán néni, maga olyan erős!” De ők nem hallják az éjszakai csendet, amikor csak az óra ketyegése emlékeztet arra, hogy telik az idő. Réka mindig azt mondja: „Anya, majd ha egyszer lesz egy kis időm, hazamegyek.” De a fővárosban sosem lesz elég idő. A munka, a barátok, az élet sodorja magával.
A kert lett a menedékem. Ott legalább tudok teremteni valamit. A rózsák idén is szépen nyíltak, és a ribizli bokor alatt mindig találok egy-két érett szemet. Néha elképzelem, ahogy Réka gyerekként futkározik a fűben, nevetve szedi le a málnát. Most csak én vagyok itt, és a madarak.
Egyik este azonban furcsa zajt hallottam a kert végéből. Először azt hittem, csak egy macska, de amikor kimentem, egy fiatal fiú guggolt ott, koszos ruhában. Megijedt, amikor meglátott.
– Ne bántson! – mondta remegő hangon.
– Nem bántalak – feleltem halkan. – Éhes vagy?
Bólintott. Bevittem egy tányér levest és egy szelet kenyeret. Kiderült, hogy Gergőnek hívják, tizenhat éves, és összeveszett az anyjával. Nem volt hová mennie.
Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon én mit tennék, ha Réka bajba kerülne? Vajon tudnék segíteni neki ilyen messziről? Gergő másnap továbbállt, de a találkozásunk nyomot hagyott bennem.
A következő hetekben egyre nehezebben viseltem a magányt. Egyik nap eleredt az eső, és a vihar kidöntötte a kert végében álló öreg diófát. A fa gyökerei között találtam egy régi fényképet: Réka volt rajta kislányként, ahogy apja vállán ül. Sírtam. Annyira hiányzott mindkettőjük.
Aznap este felhívtam Rékát.
– Kislányom – mondtam –, tudom, hogy elfoglalt vagy, de néha úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos neked.
Csend lett a vonalban. Aztán halkan megszólalt:
– Anya… én is nagyon hiányzol. Csak nem akarom rád terhelni a gondjaimat. Itt minden olyan nehéz mostanában.
Akkor értettem meg: nem csak én vagyok magányos. Réka is küzd odafent Budapesten, csak másképp. Megígérte, hogy hamarosan hazajön.
Két hét múlva tényleg megérkezett. Fáradt volt és szomorú. Az első este csak ültünk egymás mellett a verandán, néztük az esőt és hallgattuk a csendet.
– Anya – mondta egyszer csak –, azt hiszem, hibáztam. Azt hittem, hogy mindent egyedül kell megoldanom. De most rájöttem, hogy szükségem van rád.
Átöleltem. A könnyei az én vállamon folytak le.
Azóta minden más lett. Réka gyakrabban jön haza, néha csak egy napra is. Megtanultuk kimondani egymásnak: „Hiányzol.” A kert újra megtelt élettel – együtt ültettünk új diófát is.
A szomszédok most azt mondják: „Jolán néni olyan boldog!” De ők nem tudják, mennyi könny és csend kellett ehhez a boldogsághoz.
Néha még mindig elgondolkodom: vajon hányan élnek így körülöttünk? Hány anya és lánya nem meri kimondani egymásnak az igazat? Talán nem is a távolság választ el minket egymástól – hanem az elhallgatott szavak.
Ti mit gondoltok? Vajon tényleg csak a kilométerek választanak el minket szeretteinktől – vagy inkább az, amit nem merünk kimondani?