Álmok Két Szobáról – De Anyósomnak Külön Lakás Jár?
– Te most viccelsz velem, ugye? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcsokat szorongattam a kezemben. A férjem, Gábor, csak állt előttem, zavartan lesütötte a szemét.
– Nem viccelek, Zsófi – mondta halkan. – Ez így volt ésszerű…
A szívem hevesen vert. Az egész testem remegett, ahogy körbenéztem a szűkös garzonban. Ez lett volna az álmom? Egyetlen szoba, ahol a konyha, a nappali és a háló egyetlen térbe szorul? Hol van a nagy konyha, ahol együtt főzhettünk volna? Hol van a világos fürdőszoba, amiről gyerekkorom óta álmodtam?
– És a másik lakás? – kérdeztem végül, bár már sejtettem a választ.
Gábor nagyot sóhajtott.
– Az anyámnak vettem. Tudod, mennyire magányos lett apám halála óta… Nem hagyhattam magára. Így mindketten közel leszünk egymáshoz, de mégis külön tudunk élni.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Öt évig spóroltunk minden forintot. Lemondtam utazásokról, új ruhákról, még a barátnőimmel is kevesebbet találkoztam, csak hogy minél hamarabb megvehessük az első közös otthonunkat. És most itt állok egy idegen lakásban, ahol minden álmom szertefoszlott.
– Miért nem mondtad el? – suttogtam. – Miért nem beszéltük meg együtt?
Gábor csak vállat vont.
– Tudtam, hogy nem örülnél neki. De muszáj volt döntenem.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. Az anyósom, Ilona néni, másnap reggel már ott toporgott az ajtónk előtt. Friss pogácsát hozott, mosolygott rám, mintha minden rendben lenne.
– Jaj, Zsófikám, olyan jó lesz így! Majd átszaladok néha segíteni főzni vagy takarítani! – mondta lelkesen.
Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Nem ezt akartam. Nem akartam minden nap anyósom árnyékában élni. Nem akartam hallgatni a tanácsait arról, hogyan kellene főznöm vagy mosnom. Saját otthont akartam. Saját életet.
A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Ilona néni rendszeresen átjött – hol egy tál levest hozott, hol csak beszélgetni akart. Gábor boldogan fogadta, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.
Egy este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, már nem bírtam tovább.
– Mondd el őszintén: neked ez így jó? Neked tényleg elég ez a kis lakás? – kérdeztem tőle sírva.
Gábor leült mellém az ágyra.
– Zsófi, én csak azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen. Anyámnak is nehéz volt az elmúlt év…
– És nekem? Nekem nem volt nehéz? Nekem nem jár boldogság? – kiabáltam rá.
A szomszédban valaki rácsapott a falra. Elhallgattam. Gábor csak nézett rám nagy szemekkel.
– Sajnálom… – mondta végül halkan.
Aznap este összepakoltam néhány ruhát és átmentem a barátnőmhöz, Katához. Ott sírtam ki magam igazán.
– Zsófi, ezt nem hagyhatod annyiban! – mondta Kata határozottan. – Ez nem házasság! Ez önfeladás!
De mit tehettem volna? Szerettem Gábort. De úgy éreztem, elárult. Nem bízott bennem annyira, hogy velem együtt döntsön az életünkről.
Hetekig tartott, mire visszaköltöztem. Addigra már mindenki tudta a családban: Zsófi kiborult az anyós miatt. A nagynéném szerint túl érzékeny vagyok; anyám szerint viszont igazam van.
Egy vasárnap délután Ilona néni átjött egy tál húslevessel.
– Zsófikám, tudom, hogy nehéz neked ez az egész… De én csak segíteni akarok. Nem akarok útban lenni…
Néztem az idős asszonyt és először láttam rajta őszinte aggodalmat. Talán tényleg csak jót akart. De nekem akkor is fájt: az álmom szertefoszlott.
Gáborral végül leültünk beszélgetni. Hosszú órákon át vitatkoztunk: ki mit rontott el, ki mit érzett igazságtalannak.
– Szeretlek – mondta végül Gábor –, de nem tudom visszacsinálni ezt az egészet.
Én is szerettem őt. De már nem voltam biztos benne, hogy együtt tudok élni ezzel a döntéssel.
Azóta eltelt fél év. Még mindig ebben a kis garzonban lakunk. Ilona néni néha átjön, de már ritkábban. Gábor próbál kedvesebb lenni velem; én próbálok megbocsátani neki.
De minden este lefekvés előtt felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg ennyit érnek az álmaink? Megéri feladni őket mások kedvéért? Vagy egyszer majd újra lesz bátorságom kiállni magamért?