Hatvanévesen újra szerelmes – Egy család széthullása vagy újjászületése?

– Laci, ezt most komolyan mondod? – Éva hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A keze görcsösen szorította a bögrét, mintha attól várna kapaszkodót, hogy ne omoljon össze az egész világa.

Nem tudtam a szemébe nézni. Hatvankét éves vagyok, harmincnyolc éve vagyunk házasok. A gyerekeink már kirepültek, unokáink is vannak. Azt hittem, már semmi nem változtathat rajtunk. De akkor jött Anna.

Anna húszéves, a fiam egyik barátjának húga. Egy családi összejövetelen találkoztunk először, és valami megmozdult bennem, amit már évtizedek óta nem éreztem. Eleinte csak beszélgettünk: könyvekről, zenéről, az életről. Olyan volt, mintha újra fiatal lennék. Aztán egy este, amikor Éva vidéken volt az unokáknál, Anna átjött hozzám. Nem történt semmi, csak órákig beszélgettünk – de abban az éjszakában több volt, mint bármelyik elmúlt évben.

Most itt ülök Éva előtt, és azt mondom neki: „Szerelmes vagyok Annába. És szeretném, ha elfogadnád, hogy ő is része lesz az életemnek.”

Éva arca eltorzul. – Mit jelent ez? El akarsz válni? Vagy azt akarod, hogy hármasban éljünk? – kérdezi keserűen.

– Nem tudom – suttogom. – Csak azt tudom, hogy nem akarok hazudni többé.

A következő napokban a házunkban feszültség vibrál. Éva nem szól hozzám, csak a szükséges dolgokat mondja ki: „Vacsora kész”, „Elmegyek boltba”. Anna is érzi a változást; amikor találkozunk, bűntudatosan ölel át.

Egyik este Anna nálunk vacsorázik. Éva csendben tálal, de amikor Anna megköszöni a levest, Éva hirtelen feláll:

– Mondd csak, Anna, mit keresel egy hatvankét éves férfi mellett? Nem félsz attól, hogy tönkreteszed egy család életét?

Anna elsápad. – Nem akartam senkinek ártani. De Laci mellett érzem magam igazán élőnek.

Éva felnevet – de ez inkább sírás. – És én? Én mit érezzek most?

Aznap este Éva sírva fekszik le. Én a nappaliban ülök, bámulom a sötétet. Vajon önző vagyok? Vagy jogom van még boldogságot keresni?

A gyerekeink másnap hívnak: „Apa, mi ez az egész? Anyu teljesen ki van.” Próbálom elmagyarázni nekik, hogy Anna nem csak egy múló szeszély. De ők csak kiabálnak: „Szégyent hozol ránk! Mit fognak szólni a szomszédok?”

A faluban hamar elterjed a hír. A boltban összesúgnak mögöttem. A templomban már nem köszönnek úgy, mint régen. Az egyik régi barátom, Gábor félrehív:

– Laci, megőrültél? Egy húszéves lány? Mit gondolsz, meddig tart ez?

Nem tudok válaszolni neki sem.

Anna egyre bizonytalanabb lesz. Egy este azt mondja:

– Lehet, hogy jobb lenne mindenkinek, ha eltűnnék az életedből.

De nem akarom elengedni. Minden vele töltött perc új reményt ad – ugyanakkor minden perc Évával egyre fájdalmasabb.

Egy vasárnap reggel Éva leül mellém.

– Laci, én szeretlek. De nem tudok így élni tovább. Ha tényleg Annát akarod, én elengedlek.

A szívem összeszorul. Nem ezt akartam. Nem akartam senkit bántani.

Anna is ott van. Csendben ülünk hárman az asztalnál. A csend szinte tapintható.

– Nem akarok választani – mondom végül. – Mindkettőtöket szeretlek.

Éva feláll:

– Akkor én választok helyetted.

Elköltözik a lányához Budapestre. A ház üres lesz nélküle.

Anna marad velem – de már nem ugyanaz minden. A gyerekeim nem beszélnek velem hónapokig. Az unokáimat csak fényképeken látom.

Egy nap Anna sírva jön haza:

– Nem bírom ezt tovább! Mindenki utál engem…

Ölelem őt, de érzem: elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem.

Most itt ülök a régi házunkban. Anna már nincs velem – visszament a saját családjához. Éva sem jön vissza többé.

Vajon megérte mindez? Lehet-e újrakezdeni hatvan felett úgy, hogy közben mindent elveszítesz? Ti mit tennétek a helyemben?