Egy idegen gyermek az ajtóm előtt – Az anyaság váratlan útja

– Nem hagyhatod itt! – kiáltottam utána, de már csak a lépcsőházban visszhangzott a hangom. Az ajtó előtt egy hatéves forma kisfiú állt, vizes kabátban, kezében egy szakadt plüssmackóval. A szomszédom, Katalin, épp most tette le őt a küszöbömre, mintha csak egy csomagot adott volna át. A fiú rám nézett nagy, barna szemekkel, amikben félelem és remény keveredett.

– Hogy hívnak? – kérdeztem halkan, miközben letérdeltem hozzá.

– Erik – suttogta. – Anyu azt mondta, maradjak itt.

Aznap este órákig ültem Erik mellett a kanapén. Katalin telefonja ki volt kapcsolva, a lakása üresen kongott. A rendőrség is csak annyit mondott: „Várjunk még, hátha visszajön.” De én tudtam, hogy nem fog. Katalin mindig is nehéz helyzetben volt: egyedülálló anya, alkoholproblémákkal küzdött, gyakran kérte kölcsön a mosógépemet vagy egy kis cukrot. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer így elhagyja a fiát.

Az első éjszaka Erik sírva aludt el mellettem. Én pedig csak ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam: mit tegyek? Hatvanéves vagyok, özvegy, a saját fiam Németországban él, ritkán beszélünk. Az életem csendes volt és kiszámítható – egészen mostanáig.

Reggel Erik ott ült az asztalnál, csendben kanalazta a tejbegrízt. Aztán megszólalt:

– Néni, te leszel most az anyukám?

A kérdés úgy ütött szíven, mint egy pofon. Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a fejét.

A következő hetekben minden megváltozott. Erik velem maradt – először csak ideiglenesen, aztán végleg. A gyámügyesek gyakran jártak hozzánk, kérdezgettek, vizsgálódtak. Egyikük, Judit néni azt mondta:

– Nóra néni, maga olyan szeretetteljes. Nem gondolt még arra, hogy nevelőszülő legyen?

Nevettem rajta akkor. De Erik mellett valami felébredt bennem: újra volt értelme reggel felkelni, főzni, mesét olvasni este. A ház megtelt élettel és zajjal.

A családom nem értette. A fiam felhívott:

– Anya, megőrültél? Hatvan fölött gyereket nevelni? Miért csinálod ezt?

– Mert valakinek kell – feleltem neki halkan.

A testvérem is csak csóválta a fejét:

– Nóra, gondolj magadra is! Nem vagy már fiatal.

De én tudtam: Eriknek nincs más. És nekem sem volt már senkim igazán.

Az évek teltek. Erik lassan feloldódott: új barátokat szerzett az iskolában, megtanult biciklizni a parkban, és minden este odabújt hozzám mesét hallgatni. Néha mégis sírva ébredt fel éjszaka.

– Anyu visszajön értem? – kérdezte egyszer.

– Nem tudom – mondtam őszintén –, de én itt vagyok neked.

Aztán jöttek más gyerekek is. A gyámügyesek szóltak: van egy kislány, akit bántalmaztak otthon; egy fiútestvérpár, akiket elhanyagoltak. Mindegyikük más-más sebet hordozott magában. Az én otthonom lett a menedékük.

A szomszédok először furcsán néztek rám: „Mit akar ez az öregasszony ennyi gyerekkel?” De aztán látták, hogy nálam mindig van meleg étel az asztalon, tiszta ruha a szekrényben és ölelés lefekvés előtt.

Persze nem volt mindig könnyű. Volt hiszti, veszekedés, összetört poharak és eltört szívek is. Egyszer Erik dühösen rám kiabált:

– Te nem vagy az igazi anyám! – Aztán sírva rohant be a szobájába.

Ott ültem a konyhában és zokogtam. Vajon jól csinálom? Elég vagyok nekik?

De másnap reggel Erik odabújt hozzám:

– Sajnálom… Szeretlek.

Ezekért a pillanatokért érdemes volt mindent vállalni.

Most hatvanöt éves vagyok. Erik már felnőtt: dolgozik, saját családja van. Néha meglátogat, hozza a kisfiát is – az unokámat. A többi gyerek is néha ír: „Köszönöm Nóra néni, hogy hitt bennem.”

Sokan kérdezik tőlem: „Nem féltél soha?” Dehogynem féltem! Féltem attól, hogy nem leszek elég jó; hogy újra magamra maradok; hogy nem tudom begyógyítani azokat a sebeket, amiket mások okoztak ezeknek a gyerekeknek.

De megtanultam: nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy valakit szeressünk. Elég csak ott lenni – igazán ott lenni.

Most itt ülök a régi fotelomban, nézem az unokámat játszani a szőnyegen. És arra gondolok: mi lett volna velem Erik nélkül? Mi lett volna ezekkel a gyerekekkel nélkülem?

Talán mindannyiunknak szüksége van arra, hogy valaki egyszer csak kinyissa előttünk az ajtót – még akkor is, ha először félünk belépni rajta.

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány gyerek várja most is valahol azt az ajtót? És hányan merjük kinyitni?