Ki tanította az unokámat arra, hogy „öregasszony”-nak hívjon? – Egy nagymama harca a tiszteletért

– Nézd csak, anya, az öregasszony már megint salátát eszik! – harsant fel a kis Marci hangja, miközben a vasárnapi ebédhez ültünk le a régi tölgyfaasztal körül. A villa megállt a kezemben, a szívem pedig egy pillanatra kihagyott. A család nevetett, mintha ez csak egy ártatlan gyermeki megjegyzés lett volna. De én tudtam, hogy ez több annál.

A fiam, Gábor, csak legyintett: – Ugyan már, anya, ne vedd magadra! A gyerekek ilyenek. – De én nem tudtam elengedni. Hatvanöt éves vagyok, és soha nem éreztem magam ennyire élőnek. Az elmúlt húsz évben mindent megtettem azért, hogy egészségesebb legyek: elhagytam a cukrot, rendszeresen sétálok a Margitszigeten, és minden reggel jógázom. Mégis, egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy újra kicsinek és jelentéktelennek érezzem magam.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon hol rontottam el? Miért gondolja az unokám, hogy öregasszony vagyok? És miért nem állt mellém a fiam? Eszembe jutottak anyám szavai: „A tiszteletet nem adják ingyen, azt ki kell érdemelni.” De én úgy éreztem, mindent megtettem ezért a családért.

Másnap reggel elhatároztam, hogy beszélek Gáborral. Felhívtam: – Szeretnék veled beszélni arról, ami tegnap történt – mondtam halkan. – Anya, tényleg túlreagálod – válaszolta fásultan. – Marci csak viccelt. – Nem vicc volt – feleltem határozottan. – Nem akarom, hogy így beszéljen velem. Ez bántó. – Egy pillanatnyi csend következett. – Jó, majd szólok neki – mondta végül kelletlenül.

A következő vasárnap újra összegyűltünk. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Marci odaszaladt hozzám: – Szia, nagyi! – kiáltotta vidáman. Reménykedtem benne, hogy minden rendben lesz. De amikor leültünk az asztalhoz, Gábor odasúgta neki: – Ne felejtsd el, mit beszéltünk! Marci rám nézett, majd halkan megszólalt: – Bocsánatot kérek, nagyi… hogy… öregasszonynak hívtalak. De aztán mindketten elnevették magukat.

A nevetésük úgy vágott belém, mint egy kés. Felálltam az asztaltól. – Ez nem vicces! – mondtam remegő hangon. – Nektek talán igen, de nekem fáj! – A menyeim zavartan néztek rám, de egyikük sem szólt semmit. A férjem régen meghalt; egyedül álltam szemben a családommal.

Aznap este Marci rajzolt nekem egy képet: egy mosolygós nagymamát salátával a kezében. „Bocsánat” – írta alá ügyetlen betűkkel. Megkönnyebbültem volna, ha nem láttam volna Gábor szemében azt a gúnyt, amikor átadta.

Egy hétig nem hívtak fel. A barátnőm, Ilona azt mondta: – Erzsi, ne hagyd magad! Mondd el nekik újra és újra, hogy ez neked mennyire rosszul esik! De meddig lehet harcolni a saját családod ellen? Vajon tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy csak arról van szó, hogy ebben az országban az időseket már senki sem tiszteli?

Egyik este Marci felhívott videón: – Nagyi, eljössz holnap az iskolai előadásomra? – kérdezte félénken. A szívem megenyhült. Talán mégis van remény.

Az előadás után Gábor odalépett hozzám: – Anya… lehet, hogy tényleg túl messzire mentünk. De tudod… mi csak viccelődtünk. – Néztem őt: az én fiamat, akit egyedül neveltem fel a rendszerváltás után minden nehézség közepette. – Gábor, nekem már nincs időm arra, hogy mindig csak vicc tárgya legyek – mondtam csendesen.

Hazafelé sétálva azon gondolkodtam: vajon miért olyan nehéz kimondani azt a szót ebben a családban: „tisztelet”? Miért gondolják sokan Magyarországon is, hogy az időseket csak sajnálni vagy kinevetni lehet? Én nem akarok áldozat lenni.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, és azon tűnődöm: vajon hány nagymama érzi még így magát ebben az országban? Hányan hallgatnak inkább, mert félnek elveszíteni a családjuk szeretetét? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre meghallgatnak minket is?

Mit gondoltok ti erről? Tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy jogom van kiállni magamért és tiszteletet kérni attól is, akit a legjobban szeretek?