A kimondatlan szakadék: Amikor ő nem akar gyereket

– Nem akarok erről beszélni, Zsófi! – csattant fel Gergő, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezemben egy régi családi fényképalbummal. A képeken anyám mosolygott rám, karjában tartva engem csecsemőként. A szívem összeszorult.

– De muszáj beszélnünk róla! – válaszoltam halkan, de határozottan. – Nem tudom tovább elfojtani magamban ezt az érzést. Minden barátnőmnek már van gyereke, és én is… én is szeretnék anya lenni.

Gergő felállt, hátat fordított nekem. A konyhaablakon át nézte a szürke, esős budapesti utcát. – Zsófi, miért nem elég az, ami van? Miért nem tudsz csak velünk boldog lenni? – hangja fáradt volt, de dühös is.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Gergő már rég aludt mellettem, de én csak bámultam a plafont. Vajon önző vagyok? Vagy ő az? Miért nem tudunk egy hullámhosszra kerülni ebben a legfontosabb kérdésben?

Másnap reggel anyám hívott. – Kislányom, minden rendben? Olyan fáradtnak tűntél múltkor… – kérdezte aggódva.

– Igen, anya, csak sok a munka – hazudtam. Nem akartam megosztani vele a fájdalmamat. Tudtam, hogy ő is mennyire vágyott unokára.

A munkahelyemen is egyre nehezebb volt koncentrálni. A kolléganőm, Réka épp akkor jelentette be, hogy terhes. Mindenki gratulált neki, én pedig mosolyogtam, de belül sírtam.

Este újra szóba hoztam Gergőnek.

– Nézd, nem akarok úgy élni, hogy megbánom: sosem próbáltam meg igazán elmondani neked, mennyire fontos ez nekem – kezdtem óvatosan.

– Zsófi, én nem akarok gyereket! Nem érzem magam alkalmasnak rá. Félek attól, hogy mindent tönkretenne. A szabadságunkat, az életünket… – hangja remegett.

– De mi lesz velem? Mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom… – suttogta.

Hetek teltek el így. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Már nem nevettünk együtt esténként a kanapén, nem terveztünk közös utazásokat. Csak a csend maradt köztünk.

Egyik este Gergő későn jött haza. Láttam rajta, hogy ivott. Leült mellém.

– Zsófi… lehet, hogy jobb lenne külön utakon folytatni – mondta halkan.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. – Ezt most komolyan mondod?

– Nem akarom, hogy boldogtalan légy miattam. És én sem akarok olyan életet élni, amit nem akarok igazán – felelte.

Sírtam. Ő is sírt. Összeöleltük egymást utoljára úgy igazán.

A következő hetekben mindent elborított a bizonytalanság és a fájdalom. A barátaink próbáltak segíteni: „Majd meggondolja magát!” „Ne hagyd el emiatt!” „Nem lehet kompromisszumot kötni?”

De hogyan lehet kompromisszumot kötni egy ilyen kérdésben? Egy gyerek vagy van, vagy nincs. Nincs középút.

Anyám végül megtudta az igazat. Egyik vasárnap délután átjött hozzám.

– Zsófi, tudod… apáddal mi is sokat veszekedtünk erről régen. Ő két gyereket akart, én hármat. Végül te lettél az egyetlen. De sosem bántuk meg – mondta csendesen.

– De mi van akkor, ha én lemondok erről? Ha örökre bánni fogom? – kérdeztem könnyek között.

Anyám megsimogatta az arcomat. – Az élet néha választás elé állít. És néha nincs jó döntés, csak olyan, amivel együtt tudsz élni.

Gergő végül elköltözött. Üres lett a lakás nélküle. Minden tárgy rá emlékeztetett: a bögréje a polcon, a kabátja az előszobában hagyva.

Hónapok teltek el. Próbáltam új életet kezdeni. Eljártam barátnőkkel moziba, kirándulni a Normafára, de mindenhol ott volt bennem az űr.

Egy nap Réka bejött hozzám a munkahelyen.

– Zsófi… tudom, min mész keresztül. Én is átéltem hasonlót pár éve. De hidd el: egyszer majd minden értelmet nyer – mondta biztatóan.

Nem tudtam hinni neki akkor még. De lassan-lassan elkezdtem elfogadni: vannak vágyak, amiket nem lehet erőltetni másra. És vannak szerelmek, amiket el kell engedni ahhoz, hogy önmagunk lehessünk.

Most itt ülök egyedül a régi lakásban és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg lehet teljes életet élni akkor is, ha lemondunk valamiről, ami a szívünk legmélyén ott él? Ti mit tennétek a helyemben?