Tíz ajándék, amit soha ne adj karácsonyra – Egy családi dráma története

– Ezt most komolyan gondoltad, Anikó? – kérdezte anyám, miközben a kezében tartotta a csillogó papírba csomagolt, de annál ridegebb ajándékot. A nappaliban fojtogató csend lett, csak a kandalló pattogása törte meg a pillanatot. Én ott ültem a kanapén, és éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik.

Nem tudtam, hogy egy egyszerű ajándék – egy parfüm, amit az utolsó pillanatban vettem le a polcról a plázában – ilyen lavinát indíthat el. De anyám arca mindent elárult: csalódottság, harag és valami mélyen eltemetett szomorúság keveredett benne.

– Tudod jól, hogy allergiás vagyok az ilyen illatokra – mondta halkan, de minden szava élesebben vágott, mint bármelyik kés az ünnepi asztalon.

A testvérem, Gábor csak a fejét csóválta. – Mindig ugyanaz, Anikó. Sosem figyelsz oda igazán ránk. Csak letudod az egészet.

A nagymamám próbált oldani a helyzeten: – Ugyan már, gyerekek, ne veszekedjetek karácsonykor! – de hangja elveszett a feszültségben.

Az egész este innentől kezdve egyre kínosabb lett. A vacsora alatt mindenki csak a tányérját bámulta, és én magamban újra és újra lejátszottam a jelenetet. Vajon tényleg ennyire nem figyelek oda a szeretteimre? Vagy csak túl nagyok az elvárásaik?

Az ajándékozás mindig is nehéz volt nálunk. Apám szerint „a szeretet nem mérhető forintban”, de valahogy mégis minden évben verseny lett belőle: ki adja a legjobb, legdrágább vagy legötletesebb ajándékot. Tavaly Gábor például egy wellness hétvégét adott anyának – én pedig egy könyvet, amit sosem olvasott el.

Most viszont úgy éreztem, mintha minden múltbéli hibám egyszerre zúdult volna rám. Anyám nem szólt hozzám egész este. A vacsora után csendben összepakoltam az asztalt, miközben hallottam, ahogy Gábor és anya a konyhában suttognak rólam.

– Nem értem, miért nem képes egy kicsit több energiát fektetni ebbe – mondta anya.
– Talán túl sokat várunk tőle – válaszolta Gábor.

A könnyeimet nyelve mentem ki az erkélyre. A hideg decemberi levegő arcul csapott. Néztem a város fényeit, és azon gondolkodtam: tényleg ennyire rossz vagyok? Vagy csak sosem tudok megfelelni nekik?

Aztán eszembe jutottak azok az ajándékok, amiket én is utáltam kapni: tusfürdő szettek, vicces zoknik, bögrék „A világ legjobb lánya” felirattal. Mindig azt éreztem mögöttük: „Nem ismerlek igazán, de valamit adnom kell.” Most én is ezt tettem anyával.

Másnap reggel csendben pakoltam össze a táskámat. Már indulni akartam vissza Budapestre, amikor anya bejött a szobába.

– Anikó… – kezdte halkan. – Sajnálom, hogy így reagáltam tegnap. Csak… tudod, nekem ez az ünnep mindig arról szólt, hogy együtt vagyunk. És néha úgy érzem, mintha már nem is lennél velünk igazán.

Leültem az ágy szélére. – Én is sajnálom. Túl sokat dolgozom, és néha tényleg csak letudom az egészet. De nem azért, mert nem szeretlek titeket.

Anyám leült mellém és megfogta a kezem. – Tudod mit? Idén ne vegyünk egymásnak semmit. Csak főzzünk együtt valamit és beszélgessünk.

Bólintottam. Talán tényleg ez lenne a legjobb ajándék: időt adni egymásnak.

Ahogy hazafelé tartottam a vonaton, azon gondolkodtam: vajon hány családban okoz feszültséget egy rosszul megválasztott ajándék? Miért ragaszkodunk annyira a tárgyakhoz? Nem lenne jobb egyszerűen csak együtt lenni?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan ajándék, ami miatt megbántódott valaki nálatok? Vajon tényleg az ajándék számít vagy az együtt töltött idő?