Mindent Feláldoztunk Értük – Most Megérdemeljük Ezt a Megaláztatást?

– Anya, ne szólj már bele mindenbe! – csattant fel Dóra, miközben az ajtót is majdnem becsapta maga mögött. A konyhában álltam, kezemben a mosogatóronggyal, és csak néztem utána. A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már magamnak, hogy nem szólok bele, hogy hagyom élni őket… De valahogy mindig kicsúszik egy-egy szó. Talán mert egész életemben csak értük éltem.

A férjem, Laci, csendben ült az asztalnál, a reggeli kávéját kavargatta. Ránéztem, de ő csak vállat vont. – Hagyd, majd lenyugszik – mondta halkan. De én nem tudtam elengedni. Hogy is tudnék? Hiszen mindent feladtunk értük. A saját álmainkat, a nyaralásokat, még azt is, hogy néha egy új ruhát vegyek magamnak. Minden forintot félretettünk, hogy Dóra és Réka iskolába járhassanak, hogy ne kelljen szégyenkezniük a társaik előtt.

Emlékszem, amikor Dóra hetedikes volt, mennyire vágyott egy márkás tornacipőre. Akkoriban Laci túlórázott a gyárban, én pedig hétvégente takarítani jártam a szomszéd faluba. Végül összegyűlt rá a pénz, és Dóra úgy jött haza az iskolából, mintha legalábbis kitüntetést kapott volna. Akkor azt hittem, ezért érdemes élni.

Most pedig… Most úgy érzem, mintha mindez semmit sem számítana. Réka is ritkán jön haza. Mindig siet valahova: munka, barátok, edzés. Ha mégis itthon van, csak a telefonját nyomkodja. Néha úgy érzem, mintha idegenek lennénk egymásnak.

Egy este Laci odafordult hozzám: – Szerinted hol rontottuk el? – kérdezte. – Miért ilyenek velünk?

Nem tudtam válaszolni. Talán túl sokat vártunk tőlük? Vagy túl sokat adtunk? Mindig azt mondták nekünk: „Majd ha felnőnek, hálásak lesznek.” De most csak azt látom, hogy minden apró megjegyzésünket támadásnak veszik.

Egy vasárnap délután Réka hazajött. Épp főztem a kedvencét, a rakott krumplit. Leült mellém a konyhába.
– Anya, miért kell mindig emlékeztetned minket arra, hogy mennyit dolgoztatok értünk? – kérdezte halkan.
– Mert szeretném, ha tudnátok… ha értékelnétek… – válaszoltam elcsukló hangon.
– Tudjuk. De néha úgy érzem, mintha bűntudatot akarnál kelteni bennünk.

Ez mellbe vágott. Soha nem akartam bűntudatot kelteni bennük. Csak azt szerettem volna, ha látják: nem volt könnyű. Hogy mindaz, amijük van, nem magától értetődő.

Aznap este Lacival sokáig beszélgettünk. Ő is úgy érezte, mintha fal lenne köztünk és a lányok között. – Talán túl szorosra fogtuk őket – mondta végül. – Talán most próbálnak szabadulni.

De hogyan lehet elengedni azt, amiért egész életedben küzdöttél?

A következő héten Dóra bejelentette: elköltözik a barátjához Budapestre. Az első reakcióm az volt: „De hát még csak huszonkét éves vagy! Honnan tudod te már most, hogy mit akarsz?”
– Anya! – kiáltott rám újra. – Ez az én életem! Nem akarok minden lépésemet veletek egyeztetni!

Laci rám nézett: – Engedd el…

Könnyek szöktek a szemembe. Elengedni? Hogyan? Hiszen minden porcikámban ott van az aggódás, a féltés… és az a kimondatlan vágy, hogy egyszer talán visszanéznek majd és azt mondják: „Köszönjük.”

Azóta csendesebb lett a ház. Réka is egyre ritkábban jön haza. Néha napokig csak Lacival beszélgetünk esténként a tévé előtt ülve.

Egyik este Réka felhívott:
– Anya… ne haragudj ránk! Tudom, hogy sokat tettetek értünk. Csak… néha nehéz ezt kimondani.
– Nem haragszom – suttogtam a telefonba –, csak hiányoztok.

Letettem a telefont és azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat vártam tőlük? Vagy csak rosszul fejeztem ki magam? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem fojtod meg azzal a szeretettel?

Most itt ülök a konyhában és hallgatom a csendet. Nézem Laci fáradt arcát és azon gondolkodom: Vajon tényleg megérdemeljük ezt a távolságot? Vagy ez egyszerűen az élet rendje?

Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ szülő és gyerek között? Meg lehet tanulni elengedni azt, akit egész életedben féltettél?