A csend évfordulója: Amikor a gyerekeink távol maradtak

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálják velünk – mondtam halkan, miközben a terített asztalra meredtem. A porcelán tányérokon még ott csillogott a fény, a poharakban pezsgő várta, hogy koccintsunk, de a székek üresek maradtak. Mária, a feleségem, csak némán simogatta a kezét az asztallapon, mintha attól várná a választ arra, amit én sem értettem.

Harminc év. Harminc közös év, jóban-rosszban. Amikor reggel felébredtem, azt hittem, ez a nap más lesz. Azt hittem, hogy a gyerekeink – Gergő és Dóra – hazajönnek, és együtt nevetünk majd, mint régen. De csak egy-egy rövid üzenet érkezett: „Sajnálom, apa, sok a munka.” „Anyu, majd bepótoljuk.”

A csend szinte fojtogató volt. Mária szeme sarkában könny csillogott, de nem szólt semmit. Én sem tudtam mit mondani. Az egész házban ott lebegett valami kimondatlan feszültség, mintha minden fal tudná: ez most más, mint eddig bármikor.

– Emlékszel, amikor Gergő első biciklijét vettük? – próbáltam megtörni a csendet.

Mária bólintott.

– Egész délután ott futottál mellette a parkban – mondta halkan. – És amikor elesett, te voltál az első, aki odaugrottál hozzá.

– Most meg… – kezdtem, de nem fejeztem be. Nem akartam kimondani azt, amit mindketten éreztünk: hogy valahol útközben elveszítettük őket.

A telefon az asztalon némán hevert. Néha rápillantottam, hátha mégis jön egy hívás vagy egy újabb üzenet. De csak az óra ketyegése töltötte be a szobát.

Később Mária felállt és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy halkan sír. Én csak ültem tovább az asztalnál, és próbáltam visszaidézni azokat az éveket, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Gergő mindig is zárkózott volt. Már kamaszként is inkább a barátaival lógott, mint velünk. Dóra viszont sokáig anyás volt – de aztán ő is elköltözött Budapestre, és ritkán jött haza. Az utóbbi években egyre kevesebbet beszéltünk. Mindig volt valami fontosabb: munka, vizsgaidőszak, új barát vagy barátnő.

– Lehet, hogy mi rontottuk el? – kérdezte Mária később, mikor visszajött.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Mindent megtettünk értük. De talán nem volt elég.

Az este lassan sötétedett be. Kint az utcán néhány gyerek nevetett, biciklizett – pont úgy, mint régen Gergő. Az ablakhoz mentem és néztem őket. Vajon ők is egyszer majd elfelejtik a szüleiket?

Mária leült mellém a kanapéra. Megfogta a kezem.

– Szeretném azt hinni, hogy még visszatalálnak hozzánk – mondta halkan.

– Én is – suttogtam.

Aznap este nem bontottuk fel a pezsgőt. A vacsora hidegen maradt az asztalon. Csak ültünk egymás mellett és hallgattunk.

Másnap reggel Gergő felhívott. Röviden beszéltünk; éreztem a hangján, hogy siet. Megígérte, hogy jövő héten hazajön egy ebédre. Dóra is írt egy üzenetet: „Szeretlek benneteket!”

De valahogy már nem volt ugyanaz. Az üresség ott maradt bennem.

Azóta sokat gondolkodom azon, hol csúszott félre minden. Túl sokat dolgoztunk? Nem figyeltünk eléggé? Vagy egyszerűen csak ilyen lett ez a világ? Ahol mindenki rohan valami után, és közben elfelejti azt, ami igazán fontos?

A harmincadik évfordulónk estéjén rájöttem: lehet, hogy már sosem lesz olyan köztünk és a gyerekeink között, mint régen. De talán még van remény arra, hogy egyszer újra megtaláljuk egymást.

Ti mit gondoltok? Lehet még hidat építeni két generáció között? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?