Soha nem gondoltam volna, hogy egy hotelszoba lesz az otthonom, amikor meglátogatom a lányomat

– Anya, kérlek, ne haragudj, de most nem tudtok nálam aludni. – A hangja remegett, de határozott volt. Ott álltam a budapesti panelház előtt, kezemben a bőrönddel, mellettem a férjem, András. A szívem hevesen vert, mintha valami rosszat tettem volna.

– Zsófi, hát mi történt? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a kétségbeesésemet. – Hiszen hetekkel ezelőtt megbeszéltük…

– Tudom, anya, de most… egyszerűen nem megy. – Zsófi lesütötte a szemét. – Sokat dolgozom, fáradt vagyok, és… – elharapta a mondatot.

András szorosan fogta a kezem. Éreztem rajta is a feszültséget. Ő mindig csendesebb volt az ilyen helyzetekben, de most mintha ő is elveszett volna.

– Akkor mit csináljunk? – kérdeztem végül. – Hol aludjunk?

– Van egy hotel a sarkon – mondta Zsófi halkan. – Kifizetem nektek az éjszakát.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Az én lányom, akit felneveltem, akinek mindent odaadtam, most nem enged be az otthonába. Egy hotelszobába küld minket. Próbáltam nem sírni, de a torkomban gombóc nőtt.

A hotel recepcióján András próbált viccelődni: – Legalább lesz klíma, és nem kell reggel mosogatni. – De mindketten tudtuk, hogy ez most nem erről szól.

Az éjszaka hosszú volt. A plafont bámultam, miközben András halkan szuszogott mellettem. Az agyam zakatolt: Mit rontottam el? Miért nem akar velünk lenni Zsófi? Talán túl sokat vártam tőle? Vagy túl szigorú voltam régen?

Reggel korán keltem. Nem bírtam tovább az ágyban feküdni. Kimentem a folyosóra, és felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Képzeld el, Éva! Zsófi nem engedett be minket! Egy hotelben kellett aludnunk! – mondtam elcsukló hangon.

Éva hallgatott egy pillanatig.

– Tudod, lehet, hogy csak túlterhelt mostanában – mondta végül óvatosan. – Ne vedd magadra.

De én magamra vettem. Egész nap azon gondolkodtam, mit mondjak majd Zsófinak. Végül úgy döntöttem, hogy beszélek vele őszintén.

Délután találkoztunk egy kávézóban. Zsófi fáradtnak tűnt, karikás szemekkel ült le mellém.

– Anya, kérlek, ne haragudj rám – kezdte rögtön. – Egyszerűen… most minden összejött. A munkahelyemen új főnököm van, állandóan túlórázom. A lakásban minden szanaszét van, szégyelltem volna megmutatni nektek.

– De mi vagyunk a szüleid! – tört ki belőlem. – Nem érdekel a rendetlenség! Csak veled akartunk lenni.

Zsófi könnyeivel küszködött.

– Tudom… csak néha úgy érzem, hogy mindenki elvár tőlem valamit. A főnököm, ti is… És én nem tudok mindenkinek megfelelni.

Ekkor értettem meg először igazán: Zsófi felnőtt lett. Saját élete van, saját terhei. De mégis fájt.

Hazafelé Andrással csendben ültünk a vonaton. Ő megszorította a kezem.

– Talán mi is hibáztunk – mondta halkan. – Túl sokat vártunk tőle.

Otthon aztán elmeséltem mindezt a családnak és néhány barátnak is. Megdöbbentem: sokan azt mondták, hogy Zsófinak igaza volt. Hogy tiszteletben kell tartani az ő határait is. Mások viszont felháborodtak: „Hogy lehet ilyet tenni a saját szüleivel?”

A család kettészakadt. Az öcsém szerint elkényeztettük Zsófit, anyósom szerint viszont mi vagyunk túl érzékenyek.

Napokig nem tudtam aludni rendesen. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak túl nehéz ma felnőttnek lenni Budapesten? Mi lett abból a világból, ahol a család mindig mindent együtt csinált?

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Azóta már beszéltem Zsófival többször is; lassan javul köztünk minden, de valami megváltozott bennem is. Megtanultam: néha el kell engedni az elvárásokat és csak szeretni kell egymást.

De vajon tényleg ennyire más lett ma minden? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg túl sokat várunk el egymástól családon belül?