„Anyámért mentem férjhez” – Egy magyar lány története a hűségről, kötelességről és önfeladásról
– Nem akarom ezt! – kiáltottam, miközben a tükör előtt álltam, és néztem magam a hófehér menyasszonyi ruhában. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Anyám hangja a hátam mögül csendült fel, rekedten, fáradtan: – Zsófi, kérlek… csak egyszer az életben gondolj másra is, ne csak magadra!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalomtól vagy a haragtól sírok-e. A nevem Tóth Zsófia, huszonhárom éves vagyok, és ma férjhez megyek egy olyan férfihoz, akit nem szeretek. Az egész életem egyetlen nap alatt omlott össze: amikor megtudtam, hogy Gergő – az egyetlen ember, akit valaha igazán szerettem – eltűnt Ukrajnában, ahol önkéntesként segített a menekülteknek. Egy hétig semmi hír. Aztán jött a telefon: „Sajnáljuk, de Gergő eltűnt. Minden követ megmozgatunk.”
Anyám ekkor már hónapok óta küzdött a rákkal. A kemoterápia után alig tudott lábra állni. Az orvos azt mondta: „Van egy új kezelés, de nagyon drága. Külföldön csinálják.” Apám régen elhagyott minket. Egyedül voltunk. És akkor jött Bence.
Bence… A család barátja volt, jómódú vállalkozó. Mindig kedvesen mosolygott rám, de sosem éreztem iránta semmit. Egy este leült mellém a kórház folyosóján:
– Zsófi, segíthetek anyukádnak. Kifizetem a kezelést. De…
Nem mondta ki hangosan, de mindketten tudtuk, mit jelent ez az ajánlat. Anyám szeme megtelt könnyel.
– Kislányom… ha nekem már nem is lenne reményem, legalább neked legyen egy biztos életed…
Aznap este egész éjjel sírtam. Gergő képe ott lebegett előttem: ahogy nevetett a Margitszigeten, ahogy azt mondta: „Zsófi, bármi történik is velem, várj rám!”
De meddig lehet várni valakire, akiről nem tudod, él-e még? És meddig lehet nemet mondani annak az embernek, aki az édesanyád életét tartja a kezében?
Másnap reggel Bence elhozta a szerződést a klinikáról. Anyám keze remegett, amikor aláírta a papírokat.
– Ugye nem haragszol rám? – kérdezte halkan.
– Nem… – suttogtam. De belül ordítottam.
A következő hetekben mindenki csak szervezett: ruha, terem, vendégek. A barátnőm, Eszter próbált lelket önteni belém:
– Zsófi, lehet, hogy idővel megszereted Bencét! Annyi nő él így Magyarországon…
– De én nem akarok így élni! – csattantam fel. – Nem akarok hálás lenni valakinek azért, mert megmentette anyámat!
Eszter vállat vont:
– Akkor mondd le az egészet! Menj el innen! – De tudta ő is: nincs hova mennem.
Az esküvő reggelén anyám bejött hozzám a szobába. Sápadt volt és gyenge.
– Kislányom… tudom, hogy nem ezt akartad. De ha egyszer anya leszel… megérted majd.
Nem válaszoltam. Csak átöleltem.
A templomban mindenki mosolygott. Bence keze erősen szorította az enyémet. A pap kérdezte:
– Tóth Zsófia, akarod-e…
A hangom alig hallatszott:
– Igen.
Az este folyamán mindenki gratulált. Anyám boldogan sírt. Bence büszkén mutogatott mindenkinek: „Ő az én feleségem!”
De én csak ültem egy sarokban és néztem az üres poharamat.
Az első hónapokban Bence mindent megtett értem: utazásokat szervezett, ajándékokat vett. De én csak egy börtönben éreztem magam. Minden reggel úgy keltem fel, hogy azt kívántam: bárcsak Gergő visszajönne.
Egy este Bence részegen jött haza:
– Miért vagy mindig ilyen hideg? Mit kell még tennem érted? – ordította.
– Sajnálom… – suttogtam.
– Sajnálod? Az anyád él! Nekem köszönheted! – vágta hozzám dühösen.
Aztán odacsapta az ajtót.
Másnap reggel anyám halkan kérdezte:
– Bántott?
– Nem… csak kiabált.
– Türelem kell hozzá… Ne feledd: mindent érted tettünk.
Egy év telt el így. Anyám állapota javult, de én egyre jobban elveszítettem önmagam. Már nem írtam verseket, nem találkoztam barátokkal. Csak léteztem.
Egy nap levelet kaptam Gergő húgától:
„Zsófi! Gergő hazajött! Megsebesült ugyan, de él!”
A világ megállt körülöttem. Napokig nem mertem felhívni őt. Végül mégis megtettem.
– Szia…
– Zsófi? Te vagy az? – Gergő hangja remegett.
– Igen…
– Tudtam, hogy vársz rám!
Sírtam.
– Férjnél vagyok… – suttogtam.
Csend lett a vonalban.
– Értem… Boldog vagy?
Nem tudtam válaszolni.
Aznap este Bence rám nézett:
– Mi történt?
– Semmi… csak fáradt vagyok.
De belül minden darabokra hullott bennem.
Hetekig csak vegetáltam. Anyám boldog volt: „Látod? Minden jóra fordult!” De én már nem tudtam örülni semminek.
Egy este Eszter átjött hozzánk:
– Zsófi! Ez nem élet! El kell válnod! Még fiatal vagy!
– És anyám? Ha visszaesik? Ha Bence bosszút áll?
Eszter megrázta a fejét:
– Nem élhetsz örökké félelemben!
Végül összeszedtem magam és leültem Bencével beszélni.
– Bence… én ezt nem bírom tovább. Szeretném elválni.
Először csak nézett rám döbbenten. Aztán felnevetett:
– Persze! Most hogy anyád jól van? Most már nem kellek?
– Nem erről van szó…
– Dehogynem erről van szó! Tudod mit? Menj! De ne számíts rá, hogy segítek még egyszer!
Elköltöztem Eszterhez. Anyám sírt és könyörgött:
– Ne hagyj itt! Mi lesz velem?
De én már nem bírtam tovább.
Gergővel újra találkoztunk egy parkban. Megöleltük egymást és órákig csak ültünk csendben.
– Megbocsátasz nekem? – kérdeztem végül.
– Nincs mit megbocsátani… Te mindig is jó voltál másokhoz. Csak magadhoz nem.
Most itt ülök egy albérletben Budapesten. Anyám már jobban van; néha meglátogat. Bence új életet kezdett valaki mással. Gergővel lassan újra közeledünk egymáshoz – de már sosem leszek ugyanaz az ember.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg helyes volt-e feláldoznom magam másokért? Vagy csak gyáva voltam nemet mondani? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e boldog az ember úgy igazán, ha közben elveszíti önmagát?