A múlt árnyéka: Amikor a férjem volt szerelme közénk állt

– Miért nem mondtad el korábban? – kérdeztem Gábortól, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjammal idegesen dobolva a kopott fán. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. Gábor a hűtő előtt állt, mintha ott keresné a választ, de csak egy üveg vizet vett elő.

– Nem gondoltam, hogy számít – felelte halkan, és a szemembe nézett. – Eszter már a múltam része.

De én tudtam, hogy Eszter nem csak a múltja része. Az ő árnyéka ott lebegett minden veszekedésünkben, minden ölelésünkben, minden csendes pillanatban, amikor Gábor gondolatai elkalandoztak. Az első évünk mesébe illő volt: hosszú séták a Margitszigeten, forró csókok a Duna-parton, közös álmok egy kis lakásban Zuglóban. Aztán egy nap megtaláltam egy régi fényképet Gábor fiókjában. Rajta volt ő és Eszter – nevetve, egymásba kapaszkodva, mintha soha nem akarnák elengedni egymást.

A kép után minden megváltozott. Nem tudtam többé ugyanazzal a bizalommal nézni rá. Eszter szinte tökéletesnek tűnt: hosszú barna haj, ragyogó mosoly, magabiztosság. Én pedig egyre inkább elvesztem önmagamban. A munkahelyemen is szétszórt lettem – az irodában, ahol eddig mindig én voltam a legprecízebb, most hibákat vétettem. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Minden rendben otthon? – kérdezte aggódva.

– Persze – hazudtam automatikusan. De valójában minden darabokra hullott.

Egy este Gábor telefonja pittyegett. Láttam a kijelzőn: „Eszter”. A szívem kihagyott egy ütemet. Gábor gyorsan elfordította a telefont.

– Csak egy régi barát – mondta.

– Régi barát? – kérdeztem gúnyosan. – Vagy inkább valaki, akit sosem engedtél el?

Aznap este külön ágyban aludtunk. Hajnalban felkeltem, és a fürdőszobai tükörbe néztem. Egy sápadt, fáradt nő nézett vissza rám. Hol volt az a Lilla, aki valaha nevetve futott végig az esőben? Hol volt az önbizalmam?

Anyámhoz mentem tanácsért. Ő mindig tudta, mit kell mondani.

– Kislányom, ha szereted Gábort, beszéljetek őszintén. De ne hagyd, hogy valaki más múltja elvegye tőled a jelenedet.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a probléma? Vagy Gábor az, aki nem tudta lezárni a múltat?

A következő héten Eszter felhívott. Meglepődtem, de felvettem.

– Lilla vagyok – szóltam bele óvatosan.

– Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak… Csak szeretném tisztázni: Gáborral már rég vége mindennek. Nem akarok közétek állni. Csak néha hiányzik egy régi barát.

A hangja kedves volt, mégis éreztem benne valami fölényes nyugalmat. Letettem a telefont, de nem lett könnyebb.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam – mondta csendesen. – De nekem te vagy az életem.

– Akkor miért érzem úgy, hogy mindig csak második vagyok? – törtek ki belőlem a könnyek.

Gábor átölelt, de én csak ültem mozdulatlanul. Nem tudtam eldönteni: tényleg Eszter áll közénk, vagy én magam?

A következő hetekben próbáltam újra megtalálni önmagam. Elmentem futni a Városligetbe, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Zsuzsa is gyakrabban hívott kávézni. Lassan rájöttem: nem Eszter tökéletessége az ellenségem, hanem az önbizalomhiányom.

Egy vasárnap reggel Gábor friss péksüteménnyel ébresztett.

– Szeretlek – mondta egyszerűen.

Ránéztem, és először éreztem azt hónapok óta, hogy talán tényleg elengedte a múltat. De vajon én képes vagyok-e elengedni azt az Esztert magamban, aki mindig jobb akar lenni nálam?

Most itt ülök újra a tükör előtt. Már nem félek annyira attól a nőtől, akit látok. De néha még mindig felmerül bennem: vajon elég vagyok-e? Vajon hányan érezték már ezt rajtam kívül is?

„Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán továbblépni valaki múltján?”