Anyám titkos naplója – Egy visszatérés a múltba

– Kata, várj egy pillanatot! – Ilonka néni hangja visszhangzott a dohos lépcsőházban, miközben a kulcsot próbáltam a zárba illeszteni. Megtorpantam, és hátrafordultam. A szomszédasszony, akit gyerekkorom óta ismertem, egy kopott borítékot szorongatott a kezében.

– Ezt neked kell adnom. Az édesanyád kérte… azt mondta, ha valaha visszajössz, adjam át. – A hangja remegett, ahogy átnyújtotta.

A borítékban egy vastag, kézzel írt napló volt. Anyám írása – azonnal felismertem az apró, szabályos betűket. A kezem megreszketett. Öt hónapja nem jártam itt. Azóta, hogy utoljára láttam anyámat, már csak a temetésen. Most újra itt álltam a harmadik emeleti lakás előtt, ahol minden úgy maradt, ahogy hagyta: a konyhaasztalon egy csorba csésze, benne megszáradt teafoltokkal; a szekrényben gondosan vasalt blúzok; a nappaliban a régi fotók – rólam, apáról, akit sosem ismertem igazán.

Beléptem. A levegőben állott por és penész szaga keveredett. Minden tárgy ismerős volt, mégis idegen. Leültem a kanapéra, ölembe vettem a naplót. Egy pillanatig csak néztem a borítót, aztán kinyitottam.

„Kedves Kata! Ha ezt olvasod, már nem vagyok veled. Sajnálom, hogy nem tudtam mindent elmondani neked életben…”

A sorok összefolytak a szemem előtt. Anyám mindig titokzatos volt – sosem beszélt apámról, csak annyit mondott: „Ő már nincs velünk.” Gyerekként nem mertem kérdezni. Most viszont minden szó súlyosabb volt bárminél.

A naplóban anyám vallomásai sorakoztak: fiatalkori szerelmekről, csalódásokról, arról az egyetlen nyárról 1986-ban Balatonfüreden, amikor megismerte apámat. „Tudtam, hogy nem maradhatunk együtt – írta –, de te megszülettél, és minden megváltozott.”

Ahogy olvastam tovább, egyre több fájdalmas emlék tört fel bennem. Gyerekkoromban sokszor éreztem magam kívülállónak: az iskolában csúfoltak, mert nem volt apám; anyám mindig dolgozott – varrónőként tartott el minket –, én pedig magányosan ültem esténként a konyhaasztalnál.

A naplóban azonban nemcsak rólam volt szó. Anyám leírta azt is, hogyan veszett össze örökre a nővérével, Marikával – akit én csak képekről ismertem –, mert Marika sosem bocsátotta meg neki, hogy „elvette tőle az életét”. A családi ebédek mindig feszültek voltak: nagymama hallgatott, anyám sírt a fürdőszobában, én pedig próbáltam láthatatlan lenni.

Egyik este – írta anyám –, amikor már nagyon beteg volt, Ilonka néni átjött hozzá egy tál meleg levessel. „Akkor mondtam el neki mindent – folytatta –, mert tudtam, hogy te talán sosem fogod megtudni máshonnan.”

A napló végén egy fénykép volt: anyám fiatalon, karján egy kisbabával – velem. A hátoldalára csak ennyit írt: „Bocsáss meg nekem.”

A könnyeim potyogtak a lapokra. Hirtelen minden haragom eltörpült: az évekig cipelt sérelmek – hogy miért nem mondott el mindent; miért kellett mindig erősnek lennem; miért kellett egyedül felnőnöm.

Kopogtak az ajtón. Ilonka néni állt ott újra.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… – suttogtam. – Annyi mindent nem értettem eddig.

– Az anyád szeretett téged – mondta Ilonka néni. – Csak nehéz sors jutott neki.

Leültem mellé az ablakhoz. Lent az utcán gyerekek játszottak – ugyanúgy, mint harminc éve én is tettem. Eszembe jutottak azok a nyarak, amikor anyám kézen fogva vitt le a játszótérre; amikor együtt nevettünk egy-egy régi magyar filmen; amikor esténként mesélt nekem arról az időről, amikor még minden más volt.

Most már értem: anyám is csak ember volt. Tele félelemmel, hibákkal és titkokkal.

Ahogy becsuktam a naplót, úgy éreztem: valami véget ért bennem – de valami új is elkezdődött.

Vajon képes vagyok megbocsátani neki? És vajon hányan élünk még ma is úgy, hogy sosem mondjuk ki az igazságot azoknak, akiket a legjobban szeretünk?