Anyósom zseniális ötlete: Adjátok nekem a megtakarításotokat, és a lakásom a lányotoké lesz – de én nem fogok ott örökké élni
– Nem értem, miért nem látjátok be, hogy ez mindenkinek jó! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben az asztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelése még most is visszhangzik a fejemben. Ott ültünk a panelkonyhában, a linóleum repedései között morzsák, a radiátor halkan zümmögött. A férjem, Zsolt, csak bámult maga elé, mintha a mintás viaszosvászon terítőn keresné a választ.
– Anya, ez nem ilyen egyszerű – próbáltam higgadt maradni, de éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. – Azt kéred, hogy adjuk oda az összes megtakarításunkat… és cserébe majd egyszer Nova örökli a lakást? Mi lesz, ha közben történik valami? Vagy ha meggondolod magad?
Ilona néni szeme összeszűkült. – Hát mit gondolsz rólam, kislányom? A saját unokámat akarom biztosítani! Nem akarom, hogy idegeneké legyen az a lakás. De nekem is kell pénz, tudod jól, mennyibe kerül most minden. A nyugdíjamból alig jövök ki.
A levegő megfagyott. Zsolt végre megszólalt:
– Anya, mi csak azt szeretnénk, ha minden tiszta lenne. Egy ügyvéd előtt… vagy valami papírral.
– Papírral? – nevetett fel keserűen Ilona néni. – A saját véremmel kell szerződnöm? Hát hová jutott ez a világ?
Én közben Nova babakocsiját ringattam lábammal. Még csak másfél éves volt, de már most azon gondolkodtam, milyen jövőt tudunk neki adni. A bölcsőde várólistája hosszú volt, a magánóvoda horror áron. A munkahelyem visszavárt, de ki vigyáz majd Novára? Egy bébiszitter? Az egész fizetésem rámenne.
Zsolttal esténként halkan vitatkoztunk a hálóban.
– Szerinted tényleg átírja majd Novára? – kérdeztem.
– Nem tudom – sóhajtott. – Anyám makacs. De tényleg nincs pénze. És ha most segítünk neki, legalább nem idegenekhez kerül a lakás.
– De mi lesz velünk? Ha odaadjuk mindenünket, és mégsem kapjuk meg?
– Bíznunk kell benne.
De én nem tudtam bízni. Gyerekkoromban láttam már, ahogy családok széthullanak egy lakás miatt. Az én szüleim is veszekedtek évekig egy örökségen. Tudtam, milyen érzés az, amikor az ember elveszíti az otthonát.
Egyik este Ilona néni újra felhívott.
– Gondolkodtatok már? – kérdezte türelmetlenül.
– Igen… de szeretnénk ügyvédhez menni – mondtam határozottan.
– Hát akkor menjetek! – vágta rá sértetten. – De én nem fogok örökké élni! Ha meghalok, akkor majd megbánjátok, hogy nem bíztatok bennem!
Letette. Zsolt rám nézett.
– Most megsértődött.
– Mindig megsértődik – mondtam fáradtan.
Másnap reggel Nova sírva ébredt. Fáradt voltam, kialvatlan. A munkahelyemről hívtak: sürgősen vissza kell mennem dolgozni, különben elveszítem az állásomat. Zsolt is túlórázott, hogy több pénzt hozzon haza. Egyre jobban szorított minket az idő és a pénz hiánya.
Végül elmentünk egy ügyvédhez. Elmagyarázta, hogy lehetőség van haszonélvezeti joggal átiratni a lakást Novára úgy, hogy Ilona néni ott maradhat élete végéig. De anyósom hallani sem akart erről.
– Nem! – kiabálta. – Nem íratok át semmit! Előbb adjátok ide a pénzt! Majd utána beszélünk!
Hazafelé csendben ültünk az autóban. Zsolt keze remegett a kormányon.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom, mit csináljunk.
– Én sem – suttogtam.
Aznap este Nova lázasan feküdt az ágyban. Ültem mellette, simogattam a homlokát és azon gondolkodtam: vajon miért ilyen nehéz ma Magyarországon családot alapítani? Miért kell választani bizalom és biztonság között? Miért kell attól félnünk, hogy egy lakás miatt széthullik minden?
Másnap reggel Ilona néni beállított hozzánk egy tálca süteménnyel és egy borítékkal.
– Gondoltam egyet – mondta fáradtan. – Ha ennyire nem bíztok bennem… akkor inkább eladom a lakást és elköltözöm vidékre. Ti meg oldjátok meg magatoknak.
Zsolt arca elfehéredett.
– Anya… ne csináld ezt…
De Ilona néni már ment is kifelé az ajtón.
Ott álltunk némán, Nova sírása visszhangzott a lakásban. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennünk és közöttünk is.
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg csak pénzről szól minden? Vagy valahol útközben elvesztettük egymást is? Ti mit tennétek a helyemben?