Senki hibája, vagy így kellett lennie?

– Anya, kérlek, ne most! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a kulcsokat. A kezem remegett, a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az ablakon túl sötétedett, a panelházak között csak néhány lámpa világított. Anyám ott állt velem szemben, karba tett kézzel, arcán az a jól ismert, fáradt szigorúság.

– Dóra, nem várhat! – mondta halkan, de annál határozottabban. – Beszélnünk kell róla. Nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna.

– De hát… – elakadt a hangom. A torkomban gombóc nőtt. – Mit akarsz még hallani? Hogy sajnálom? Hogy minden az én hibám?

Anyám nem válaszolt azonnal. Csak nézett rám, mintha keresné bennem azt a kislányt, aki valaha voltam. De én már rég nem voltam az.

– Nem keresek bűnbakot – mondta végül. – Csak azt akarom tudni, hogy te hogy bírod ezt el.

Leültem az asztalhoz. A székem nyikorgott. A csendben hallottam, ahogy a szomszédban valaki felhangosítja a tévét. Egy pillanatra visszarepültem abba az éjszakába, amikor minden megváltozott.

Aznap este is veszekedtünk. A testvérem, Gergő, későn ért haza. Megint. Apám már a második sörét itta, anyám pedig idegesen törölgette a pultot.

– Hol voltál? – kérdezte Gergőtől.

– Dolgoztam! – vágta rá Gergő, de mindannyian tudtuk, hogy hazudik. A szeme alatt sötét karikák, a ruháján cigarettaszag.

– Ne hazudj nekem! – csattant fel apám.

– Elég legyen! – szóltam közbe én is. Mindig én voltam a békítő. De most valami eltört bennem.

– Miért mindig engem basztok? – ordította Gergő.

– Mert te vagy az egyetlen, aki soha nem tartja be a szavát! – kiabált vissza apám.

Aztán minden gyorsan történt. Gergő kiviharzott az ajtón, apám utána akart menni, de anyám visszatartotta. Én csak ültem ott, és azt kívántam, bárcsak ne lennék ott.

Tíz perc múlva csörgött a telefon. Egy idegen hang közölte: baleset történt a főúton. Egy fiatal fiú… Gergő… mentő viszi a Honvédkórházba.

A következő órák ködösek voltak. A kórházban hideg neonfények alatt vártunk. Anyám sírt, apám némán ült maga elé meredve. Én próbáltam erős lenni, de belül már akkor darabokra hullottam.

Az orvos végül kijött. – Sajnálom… mindent megtettünk… – mondta halkan.

Anyám összeesett. Apám ökölbe szorította a kezét és csak annyit mondott: – Ha nem veszekszünk vele… ha nem küldjük el otthonról…

Én pedig csak álltam ott és azt gondoltam: ha én nem szólok közbe… ha én nem próbálok békíteni… talán minden másképp alakul.

Azóta eltelt három év. Minden nap ezzel kelek és fekszem: mi lett volna, ha? Apám azóta még többet iszik. Anyám bezárkózott magába. A családunk széthullott.

A barátaim eleinte próbáltak segíteni. De mit mondhattak volna? „Az élet megy tovább.” „Nem a te hibád.” De én tudtam: mindannyian hibásak vagyunk egy kicsit.

A nagymamám temetésén is csak néztük egymást némán. A rokonság suttogott: „Szép család voltak…” „Milyen tragédia…” De senki sem tudta igazán, mi zajlik bennünk.

Egy este apám részegen jött haza és nekem támadt:

– Te mindig mindent jobban tudsz! Ha nem szólsz bele, talán Gergő még élne!

Anyám közénk állt:

– Elég volt! Nem Dóra hibája! Mindannyian hibásak vagyunk!

De én tudtam: ezt a terhet nem lehet csak úgy letenni.

Most itt ülök a konyhában anyámmal szemben. Ő sírva néz rám:

– Dóra, kérlek… engedd el végre! Nem lehet így élni!

– Hogy engedjem el? – kérdezem kétségbeesetten. – Hogy lehet megbocsátani magunknak?

Anyám átölel. Először három év után.

– Úgy, hogy elfogadjuk: néha az élet igazságtalan. És néha senki sem hibás igazán.

A könnyeim potyognak. Talán először érzem azt, hogy lehet ebből kiút.

De vajon tényleg van kiút? Lehet valaha újra családunk? Vagy örökre ezzel kell együtt élnünk?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen tragédia után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?